Történelem és helytörténet

Gombaszög – A Felvidék kulturális és történelmi ékszerdoboza

Gombaszög (szlovákul Gombasek) egy kis település a mai Szlovákia területén, a Rozsnyói járásban. Bár mérete kicsi, történelmi és kulturális jelentősége óriási, hiszen itt található a híres Gombaszögi-barlang, valamint a Gombaszögi Nyári Tábor, amely a felvidéki magyarság egyik legfontosabb kulturális eseménye. 1. Gombaszögi-barlang – Természeti csoda 🗿 Helyszín: Szlovák-karszt Nemzeti Park területén, a Szilicei-fennsíkon📅 Felfedezése: 1951-ben🌡️ Hőmérséklet: Állandó 9°C körül A Gombaszögi-barlang különleges szalmacseppköveiről híres, amelyek a világ egyik leghosszabb és legvékonyabb cseppkőképződményei közé tartoznak. A barlangot a turisták is látogathatják, és kifejezetten ajánlott azoknak, akik szeretik a természet csodáit és a barlangászatot. 2. Gombaszögi Nyári Tábor – A felvidéki magyar fiatalok találkozóhelye 📅 Első tábor: 1928-ban szervezték meg először🎭 Jellege: Ifjúsági, kulturális és közéleti fesztivál📍 Helyszín: A pálos kolostor romjai mellett A Gombaszögi Nyári Tábor a felvidéki magyarság egyik legjelentősebb kulturális eseménye. Ez egy ifjúsági fesztivál, amely évente több ezer fiatalt vonz, és ahol magyar nyelvű előadások, koncertek és közéleti beszélgetések zajlanak. Olyan előadókat hívnak meg, akik fontos társadalmi és kulturális témákat dolgoznak fel, és lehetőséget biztosítanak a felvidéki magyar fiatalok számára a kapcsolatteremtésre és közösségépítésre. 3. A Gombaszögi Pálos Kolostor – Középkori örökség 📜 Alapítás: 14. század🏛️ Rend: Pálos rend🛠️ Feltárás: Régészeti kutatások során az utóbbi években egyre többet tártak fel belőle A Gombaszögi Pálos Kolostor romjai a magyar középkori történelem egyik fontos emlékét őrzik. A kolostort a 14. században alapították, és évszázadokon át a pálos szerzetesek otthona volt. Az utóbbi években aktív ásatások folynak a területen, és a helyszínt egyre több turista is felfedezi. 4. Gombaszög kulturális és turisztikai jelentősége ✨ Miért érdemes meglátogatni?✅ Egyedülálló természeti látványosságok (barlang, karsztvidék)✅ Élő magyar kulturális és ifjúsági közösség✅ Középkori kolostorromok és történelmi helyszínek✅ Kiváló fesztiválélmény és kikapcsolódási lehetőségek

Gombaszög (szlovákul Gombasek) egy kis település a mai Szlovákia területén, a Rozsnyói járásban. Bár mérete kicsi, történelmi és kulturális jelentősége óriási, hiszen itt található a híres Gombaszögi-barlang, valamint a Gombaszögi Nyári Tábor, amely a felvidéki magyarság egyik legfontosabb kulturális eseménye. 1. Gombaszögi-barlang – Természeti csoda 🗿 Helyszín: Szlovák-karszt Nemzeti Park területén, a Szilicei-fennsíkon📅 Felfedezése: 1951-ben🌡️ Hőmérséklet: Állandó 9°C körül A

Tovább

Egy kis kultúrmorzsa Bártfáról a felvidéki körutazásunkhoz

Bártfa főtere valamennyi felvidéki város közül a legtökéletesebben őriz a középkor hangulatát, éppen ezért nem véletlen, hogy a tér közepén álló kora reneszánsz városháza a mögötte levő gótikus Szent Egyed-templommal a legnépszerűbb fényképtémák közé tartozik. A műemlékeket még a szocializmus utolsó éveiben gyönyörűen felújították, majd néhány évvel később (2000) az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. Bártfát a tatárjárás után ideköltöztetett német telepesek építették fel. 1376-ban szabad királyi város lett, az ezt követő 150 év pedig Bártfa virágkorának számított. Ebben az időben készült el a Szent Egyed-templom és a városháza, valamint a főteret körülvevő polgárházak nagy része. A központot körülvevő városfal szintén a 14-15. században épült, és nagy része ennek is a mai napig fennmaradt. A város fontos kereskedelmi központnak számított (elsősorban textilipari termékekkel és borral kereskedtek), és - a számos céhnek köszönhetően - fejlett kézművesiparral is büszkélkedett. Eperjeshez hasonlóan itt bonyolódott le a Lengyelország és Erdély, illetve az Alföld délebbi részei közti kereskedelmi forgalom jelentős része. Az első világháborút megelőzően a város lakosainak egyharmada magyar, egynegyede német anyanyelvű, több mint 30 százaléka pedig zsidó vallású volt. Ma már se magyarokat, se németeket, se zsidókat nem találni a városban. A bárfai Szent Egyed-templom a kassai dóm és a lőcsei Szent Jakab-templom után a Felvidék harmadik leggazdagabb középkori eredetű székesegyháza. A templom névadója, Szent Egyed egy 8.században élt provence-i remete volt, aki a középkor vége fele - mint az aranyművesek védőszentje - nagy népszerűségnek örvendett a bártfai kézművesek körében. A bártfai templom építése még a 14. század második felében elkezdődött, de csak 1464-re fejezték be teljesen. A templom a reformáció idején az evangélikusok kezére került, majd a 18.szazad elejétől kezdve ismét katolikus lett….. Az aranyművesek védőszentjének nevét viselő templom a Felvidék egyik leggazdagabb középkori eredetű székesegyháza, melyben tizenegy eredeti gótikus szárnyas oltárt őriznek. A témához kapcsolódó Mercurius Tour utazás -

Bártfa főtere valamennyi felvidéki város közül a legtökéletesebben őriz a középkor hangulatát, éppen ezért nem véletlen, hogy a tér közepén álló kora reneszánsz városháza a mögötte levő gótikus Szent Egyed-templommal a legnépszerűbb fényképtémák közé tartozik. A műemlékeket még a szocializmus utolsó éveiben gyönyörűen felújították, majd néhány évvel később (2000) az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. Bártfát a tatárjárás után ideköltöztetett

Tovább

Bem József

Józef Zachariasz Bem (magyarosan Bem József), a székelyek Bem apója (Tarnów, 1794. március 14. – Aleppó, 1850. december 10.) lengyel és magyar honvéd altábornagy. Az Élete Cseh eredetű lengyel nemesi családba született. Tanulmányait Krakkóban, majd 1809-től a varsói Tüzér és Műszaki Iskolában folytatta. Napóleon francia császár 1812-es oroszországi hadjáratában tüzérhadnagyként vett részt. Danzig (Gdañsk) védelméért francia Becsületrenddel tüntették ki. 1815-ben belépett az orosz fennhatóság alatt álló Lengyel Főkormányzóság hadseregébe. Tüzérszázadosként igyekezett elsajátítani kora műszaki ismereteit, 1819-ben a varsói tüzériskola tanára lett. A kor rakétafegyverének számító röppentyűk tökéletesítésével is foglalkozott. Részt vett az 1830–31-es lengyel szabadságharcban. 1831 elején, őrnagyként, egy lovasüteg parancsnoka lett. Az osztrolenkai csatában tíz ágyú összpontosított tüzével szinte az egész támadó orosz hadsereget feltartóztatta, időt nyerve a lengyel hadtest újrarendeződésére, de a vereséget így sem sikerült elkerülni. Jan Skrzynecki tábornok még a csatatéren ezredessé léptette elő. Két hónappal később már tábornok volt, neve nemzetközileg is ismertté vált. A lengyel szabadságharc bukása után Párizsba emigrált, ahol megírta emlékiratait A lengyelországi nemzeti felkelésről címmel. 1848 szeptemberében egy lengyel–horvát légió felállításának tervével Magyarországra akart utazni, de az október 6-ai forradalom Bécsben érte. Wenzel Messenhauser rábeszélésére vállalta a forradalom fegyveres erőinek főparancsnokságát. A város eleste után álruhában Magyarországra szökött. November 3-án jelentkezett szolgálattételre Kossuth Lajosnál, aki – mivel szabad parancsnoki poszt akkor nem volt – a Nagyszombaton állomásozó Guyon Richárd dandárjához rendelte tanácsadóként, nemsoká azonban visszatért Pestre, ahol ekkor már Wysocki József irányításával folyt a lengyel légió megszervezése. Bem még párizsi emigrációja során került ellenséges viszonyba a Lengyel Demokrata Társaság tagjaival, ezért a lengyel légió tagjai is ellenségesen fogadták. Az ellentét odáig mélyült, hogy egy lengyel önkéntes (Franciszek Ksawery Kolodziejski) merényletet kísérelt meg Bem ellen. Az indulatos vitákkal járó ellentétet Kossuth úgy próbálta feloldani, hogy a feleket elvezényelte a fővárosból. Az erdélyi hadjárat Erdély visszafoglalásának nehéz munkáját nyerte feladatul. Bem altábornagy határozott intézkedéseivel rövid

Józef Zachariasz Bem (magyarosan Bem József), a székelyek Bem apója (Tarnów, 1794. március 14. – Aleppó, 1850. december 10.) lengyel és magyar honvéd altábornagy. Az Élete Cseh eredetű lengyel nemesi családba született. Tanulmányait Krakkóban, majd 1809-től a varsói Tüzér és Műszaki Iskolában folytatta. Napóleon francia császár 1812-es oroszországi hadjáratában tüzérhadnagyként vett részt. Danzig (Gdañsk) védelméért francia Becsületrenddel tüntették ki. 1815-ben belépett

Tovább

Az Erdélyi Szászok

szeptember 7, 2021 szeptember 24, 2025
Mercurius
Erdély népei, Történelem és helytörténet

Egy olyan népcsoport, mely kis létszáma ellenére is az erdélyi magyarság életében rendkívül jelentős szerepet játszott, máig ható érvénnyel rányomta a bélyegét, ugyanakkor eltűnésükkel érzékelhető a tátongó hasadék, amely igazolja jelentős mivoltukat. A magyarok és szászok közti viszonyra fókuszálódva megállapítható, hogy kölcsönösen meghatározták egymás sajátos arculatát, ugyanakkor sokszor egymás tolerálására esélyt sem adtak. Mégis sok tényező hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyben fennmaradhasson a szász nép. Betelepítésük több hullámban zajlott le. Elsőként összefüggött a Magyar Királyság betelepítési mozgalmaikkal, mikor a székelyeket keletebbre telepítették, hogy helyet adjanak az újonnan érkező vendégeknek. Ez a Német-Római birodalom demográfiai és társadalmi helyzetével is magyarázható. Az általános népességnövekedés, társadalmi feszültségek népességmozgást indított el. Így a migráció következtében jelentős csoportok telepedtek meg keletre. Erdélybe pedig invitálva voltak a szászok ősei, kolonizációs folyamatok zajlottak. A rendszeres nyelvészeti, nyelvjárási kutatások eredményei alapján feltételezhető, hogy a szászok ősei több területről érkeztek. Ezekre alapozva kirajzolódott, hogy a telepesek őshazája nem csak a belső-német területek voltak, hanem Flandria, Luxemburg, Rajna, Mosel menti vidékek is. A frank dialektusok hatásai érzékelhetőek. Így nyelvjárások alapján azonosították őket, ugyanakkor az összetelepedés által a nyelvi kiegyenlítődés is megtörténik. A különböző szász falvak közt is érdekesek voltak a nyelvjárási különbségek, s ugyanakkor a nagy településeken belül is meg voltak a nyelvjárások. Kialakulnak helyi, sajátos nyelvjárások. Ugyanakkor, a csángókhoz hasonlóan a nyelvszigetekben élők még megőrizték a kódexbeli nyelvet, szinte a 20. századig. Emellett párhuzamosan használták az egyház és az iskola közvetítette nyelvet. A betelepítésükről több variáns alakult ki. Egyesek szerint a Duna-mentén jöttek, az írott források szerint a keleti németek Szilézián át, majd az Északi-Kárpátokon át telepítették be Erdélybe. De a kárpátaljai települések nevei is utalnak a vonulási útvonalukra. Ilyen pl. Beregszász, Nagyszász, Szászfalu. A legrégebbi csoportok olyan településeket alkottak, ahol a nevében ott a „-németi” utótag. Ilyen pl. Szatmárnémeti, Szamosújvárnémeti, Királynémeti. Már az 1300-as években Erdélyben vannak, leginkább a

Egy olyan népcsoport, mely kis létszáma ellenére is az erdélyi magyarság életében rendkívül jelentős szerepet játszott, máig ható érvénnyel rányomta a bélyegét, ugyanakkor eltűnésükkel érzékelhető a tátongó hasadék, amely igazolja jelentős mivoltukat. A magyarok és szászok közti viszonyra fókuszálódva megállapítható, hogy kölcsönösen meghatározták egymás sajátos arculatát, ugyanakkor sokszor egymás tolerálására esélyt sem adtak. Mégis sok tényező hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyben

Tovább

A ruszinok

A ruszinoknak többféle elnevezésük is van: ruténok, kárpát-ukránok, rusznyákok, kisoroszok. Eredetüket tekintve ruszin nyelvű keleti szláv nép a mai Kelet- és Közép-Európában, ugyanakkor a Kárpátok hegyláncaihoz kötődnek, hisz az egykori Ruszinföld vagy Ruszinkó (ruszinul Ruszinscsina vagy Karpatszka Rusz), Közép-Európában, az Északkeleti-Kárpátok hegyláncának északi és déli lejtőin terül el. Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna és Románia határai között fekszik a ruszinlakta terület. A ruszinok nagyobb része Kárpátalján él, ami akár tekinthető a ruszinok anyaországának is, jelenleg is 900.000-an élnek ott. Az anyaföldön kívül Magyarországon (Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben), Romániában (Máramaroson), Szlovákiában (Eperjesi és Kassai kerületekben), Horvátországban (Szerémségben) és Szerbiában (Vajdaságban) is vannak „ruszin szigetek", azaz ruszin szórványlakta területek. Ezenkívül még a ruszin kisebbségek Európa több országában, Kanadában, Ausztráliában és Egyesült Államokban is találhatók. A „ruszin” szó régi hagyományokra tekint vissza: egyfelől a „rusz” országrészeket jelentette, másfelől a Lengyel Királyságban és a Litván Nagyhercegségben alkalmazott írott nyelvet. Már 19. századi Habsburg Birodalomban is használták a „rutén” kifejezést – jóllehet következetlenül, rendszertelenül – az ukránok megjelölésére. Korszerűbb alkalmazásában a Kárpátok-hegységeiben és hegyoldalain élő keleti-szláv népeket jelöli a szó. A „ruszin” szó nem cserélhető fel az „ukrán” szóval, a ruszin nyelv nem ukrán nyelvjárás, hanem ugyanolyan önálló szláv nyelv, mint például az ukrán vagy a többi. A ruszin törzseket a földrajzi elhelyezkedés szerint etnográfiailag két fő csoportba sorolhatjuk. Az Alföld közelében, a síkföldön és a Kárpátok alacsony nyúlványain vannak a völgy-, illetve síklakók (dolisnyánok), míg a Kárpátok gerince közelében, a hegyvidéken, a hegylakók (verhovinaiak, amelyek a lemkók, bojkók és a huculok). A ruszinok legkisebb, mégis talán legérdekesebb népelemét alkotó huculok az Erdős-kárpátok északkeleti csücskében, a Tisza forrásvidékén, illetve a ma már Romániához tartozó máramarosi Havasmezőn, Visóorosziban és Oroszkőn élnek. Az egykori Halicsi Fejedelemség később Galíciának és Bukovinának nevezett területeiről vándoroltak be a XVI-XIX. századok időszakában, számuk ma mintegy harmincezerre tehető. Az első, Rahón (Rahiv) megtelepedett huculok

A ruszinoknak többféle elnevezésük is van: ruténok, kárpát-ukránok, rusznyákok, kisoroszok. Eredetüket tekintve ruszin nyelvű keleti szláv nép a mai Kelet- és Közép-Európában, ugyanakkor a Kárpátok hegyláncaihoz kötődnek, hisz az egykori Ruszinföld vagy Ruszinkó (ruszinul Ruszinscsina vagy Karpatszka Rusz), Közép-Európában, az Északkeleti-Kárpátok hegyláncának északi és déli lejtőin terül el. Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna és Románia határai között fekszik a ruszinlakta terület. A

Tovább

A Kunok bejövetele Erdélybe

„Büszkén emlegetik származásukat. Magyarok? Nemcsak színmagyarok, hanem ráadásul kunok ők, amin valami olyasmit értenek, hogy a magyaroknál is magyarabbak” - Illyés Gyula a XX. században így méltatta a kunokat. Magyarország etnikai térképén különös színfoltot jelentenek a kunok. A róluk szóló írások kiemelik a harcos természetet, a nomád életforma teremtette szilaj szellemet, aminek nyomát a kunságiak sajátos történeti tudatában még ma is fellelhetjük. Kik voltak és honnan jöttek ezek, a történelmüket átverekedõ török mûveltségû néptöredékek, akiknek különféle elnevezésérõl, úgy mint koman, kuman, kun, szári, kipcsak bizánci és latin nyelvû források is megemlékeznek? Ha megállunk a Radnai-hágó csodálatos vidékén, nem mehetünk úgy tovább, hogy meg ne emlékezzünk arra, hogy Kötöny kun vezér körülbelül 770 éve itt vezette be népét - a mintegy negyvenezer családot - a Kárpát-medencébe. 1239-ben Kötöny kán, a kunok fejedelme, menedéket és bebocsáttatást kért a magyar IV Béla királytól, ugyanis a kétszáz évig virágzó Kun Birodalomnak, Cumania-nak, a terjeszkedõ mongol Birodalom véget vetett. A kunok a Radnai-hágónál várták IV. Béla király döntését, ami 1239-ben, húsvét másnapján történt meg. A második honalapítóként is tisztelt uralkodó Kötöny elé lovagolt, s a krónikák szerint királynak kijáró tisztelettel fogadta a kunok vezérét, és behívta õket az országba. A kunok teljes letelepítése, befogadása, életmódjuk megváltoztatása természetesen hosszú, és küzdelmekkel terhes időszak volt. Véglegesen csak évszázadokkal késõbb fejezõdött be. Állíthatjuk azonban, hogy a kunok életének határpontja köthetõ a Radnai-hágóhoz, hiszen három alapvetõen fontos területen volt határpont a kunok számára: az új hazát illetõen, az életmód-váltás tekintetében és új vallásuk felvétele terén. Új haza IV.Béla király befogadta a kunokat, azon feltétellel, hogy megígérték rendelkezésre állnak a háborúk alatt. És ezt a megelõlegezett bizalmat a kunok a legdrágábbal hálálták meg: készek voltak életüket és vérüket áldozni királyukért, új hazájukért. A keleti taktikával harcoló kunok, melyek hadserege fõleg könnyûlovas íjászokból állt, erõs támaszai lettek a királynak, jelentõs erõt

„Büszkén emlegetik származásukat. Magyarok? Nemcsak színmagyarok, hanem ráadásul kunok ők, amin valami olyasmit értenek, hogy a magyaroknál is magyarabbak” – Illyés Gyula a XX. században így méltatta a kunokat. Magyarország etnikai térképén különös színfoltot jelentenek a kunok. A róluk szóló írások kiemelik a harcos természetet, a nomád életforma teremtette szilaj szellemet, aminek nyomát a kunságiak sajátos történeti tudatában még ma

Tovább

Bivalytartás a Sóvidéken

Márton Béla E házi állatról szóló szaktanulmányok kiemelik, hogy őshazájuk Délkelet-Ázsiában, Indiában valamint Északkelet-Afrikában volt. Életük és tartásuk a meleg és mocsaras vidékekhez kapcsolódik. Egyes alfajaik a mai napig vadon, a szabad természetben élnek Ázsiában és Afrikában. A fent említett térségekben a rizstermesztés előkészítésében hasznosították őket. Európába először a déli zónába került, a keleti népek nyugat felé vándorlásával áll kapcsolatban. Legnagyobb tömegben Indiában tartják, ott a számuk eléri az 50 milliót. Más rizstermelő vidékeken a számuk kisebb Afrika és Európa felé. Olaszország déli részébe az arabok révén jutott el, Délkelet-Európába pedig a hódító törökök hozták be. Erdélybe az örmény, görög, macedón és bulgár kereskedők révén kerültek. A magyar népnyelvben lévő ”bivaj''"bihal", a román nyelv "bivol" szava a bolgár nyelvből ered. Az erdélyi bivaly tartás legkorábbi levéltári adatai 1627-1652-es időszakból valók. Azt is írásbeli dokumentumok bizonyítják, hogy először a Küküllőktől délre eső földesúri birtokokon honosították meg őket, és csak azután terjedtek el Erdély északnyugati vidékein. Fogaras irányából terjesztették őket Kolozs megye felé, majd Dés és Szilágy megye irányába. A XVII-XVIII. században csak a fejedelmi és nemesi udvarokban lelhetők fel. Akkoriban kimondottan a finom tejéért tartották. A XIX. század elejétől már falusi papok, iskolamesterek háztartásában is előfordulnak. A XIX. század közepétől a felszabadított jobbágyok gazdaságában is szaporodni kezdtek. A múlt században két erős bivalytartó góc alakult ki: Fogaras valamint a Gyalui vártartomány vidékén. E két központból terjedt el fokozatosan a szegény sorsú emberek körében, mivelhogy olcsóbban meg lehetett vásárolni őket, és könnyebb, egyszerűbb volt a tartásuk, mint a fehér szarvasmarháké. Az említett tényezőkön kívül földrajzi-klimatikus okok is meghatározták elterjedésüket. Hidegre érzékeny állat, emiatt a havasi zónában nem szaporodhatott el. Minden említett területen gondoskodni kellett számára a meleg istállóról. Az Indiában kialakult természete megkívánta, hogy nyár idején fürödni tudjon. A bivaly mocsaras, tavas legelőket talált Fogaras, a két Küküllő, Kolozs megye, Szilágy megye

Márton Béla E házi állatról szóló szaktanulmányok kiemelik, hogy őshazájuk Délkelet-Ázsiában, Indiában valamint Északkelet-Afrikában volt. Életük és tartásuk a meleg és mocsaras vidékekhez kapcsolódik. Egyes alfajaik a mai napig vadon, a szabad természetben élnek Ázsiában és Afrikában. A fent említett térségekben a rizstermesztés előkészítésében hasznosították őket. Európába először a déli zónába került, a keleti népek nyugat felé vándorlásával áll kapcsolatban.

Tovább

A Kenyérmezei csata

A Kenyérmezei csata az Alkenyér (Zsibód) melletti Kenyérmezőn történt ütközet 1479. október 13-án a magyar sereg és a törökök portyázó serege között, akiket havasalföldiek is támogattak. A helyszín Királyföld nyugati oldalán, Hunyad vármegye határánál van, mely a Maros déli partján helyezkedik el. A helyet pontosan fel lehet mérni, mert az ütközet helyszínén az erdélyi vajda kápolnát épített, s ennek maradványai egészen a 20. századig megmaradtak. A csata az addigi legjelentősebb győzelem volt a Magyarországot támadó portyázó törökök felett, akik vereségük után már nem próbálkoztak az 1479. évihez hasonló betöréssel. Kenyérmezei diadal helye. Székely Árpád rajza. Előzmények Mátyás király 1458-as trónrakerülésétől kezdve néhány évig a törökök ellen hadakozott. 1463-ban elfoglalta az észak-boszniai területeket Jajca várával együtt. Mind a törökök, mind a magyarok kerülték a nyílt összecsapást, ehelyett egymástól igyekeztek várakat elfoglalni a két ország határán. Mátyás hadai sokszor behatoltak Szerbia és Bosznia földjére, s 1463-ban 15 ezer keresztény foglyot szabadítottak ki, két évvel később pedig Bosznia még török kézen levő részeit is elfoglalták. Hadi tetteivel a király pszichológiai nyomást akart a törökre kifejteni és a védelemre rendezkedett be. Karbantartotta a déli végvári vonalat és tovább erősítette, hogy minél ellenállóbb legyen a nagy támadásoknak. Mátyásnak más tervei voltak. Ő a német és cseh trónt kívánta megszerezni, hogy ezáltal erős államszövetséget hozzon majd létre, amely megkezdheti a török kiűzését. Mialatt nyugaton háborúzott, a déli védvonalon rendszeresek voltak a portyázások még békeidőben is. A török csapatok a nagy rablótámadások alkalmával elérték olykor 12-15 ezer főt is. Ezekben a hadakban azonban legfeljebb elvétve voltak janicsárok, vagy szpáhik, akik a törökök ütőerejét képezték. Rendszerint portyázásokra kiválóan alkalmas akindzsikből tevődtek össze az ilyen martalóc egységek. Ezek a könnyűlovasok a „megtorló alakulat” szerepét játszották, a vidéki területeket égették fel, foglyokat és zsákmányt ejtettek, s részben ők szerezték be helyből az élelmet és más ellátmányt a nagyobb hadjáratokkor a

A Kenyérmezei csata az Alkenyér (Zsibód) melletti Kenyérmezőn történt ütközet 1479. október 13-án a magyar sereg és a törökök portyázó serege között, akiket havasalföldiek is támogattak. A helyszín Királyföld nyugati oldalán, Hunyad vármegye határánál van, mely a Maros déli partján helyezkedik el. A helyet pontosan fel lehet mérni, mert az ütközet helyszínén az erdélyi vajda kápolnát épített, s ennek maradványai

Tovább

Kis- és Nagy-Küküllő

Kökényes vidékre utal a Küküllõ megnevezés, ugyanakkor a Maros legnagyobb mellékfolyóját a Kis- és a Nagy-Küküllõ összefolyásából kialakuló Küküllõ folyót is eszünkbe juttatja. A két folyó Balázsfalva közelében egyesül, majd Mihálcfalva mellett torkollik a Marosba. A Kis-Küküllõ a Görgényi-havasokban ered, pontosabban a Bucsin-tetõ közelébõl, forrásszintje 1150 m magasan van. Hargita, Maros és Fehér megyén halad át. Hosszát 144 km-re becsülik. Jelentõsebb városok a folyó mentén: Szováta, Erdõszentgyörgy, Dicsõszentmárton, Balázsfalva. Sokszor a heves esõzések miatt megáradt a kis folyó és elöntötte a falvakat és a hozzájuk tartozó határokat A legnagyobb vízhozamot (630 m³/s - nagyobb, mint a Tisza átlagos vízhozama Szolnoknál) 1975. júliusában mérték. Ezzel szemben átlagos vízhozama 10 m³/s. 2002-tõl kezdõdõen megerõsítették a falvakat védõ gátakat. A Bözödújfalusi-víztároló is az árvízveszély csökkentéséért épült. Vízgyûjtõ területét 2071 km² becsülik. Balázsfalva közelében torkollik a Nagy-Küküllõbe. A Nagy-Küküllõ ugyancsak a Görgényi-havasokban ered, pontosabban Székelyvarság közelébõl, a Nagy-Somlyó hegy tövébõl, forrásszintje 1455 m magasan van. Hosszát 221 km-re, míg vízgyûjtõ területét 3606 km²-re becsülik. Udvarhelyszék legjelentõsebb folyóvize. Fontosabb települések a folyó mentén: Székelyvarság, Zetelaka, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Segesvár, Erzsébetváros, Medgyes, Balázsfalva. Székelyudvarhely várost elérve, hegyvidéki jellegbõl dombvidéki jellegbe vált változatos horgászlehetõségeket biztosítva ezzel az itt élõk számára. A Nagy-Küküllõ Balázsfalvánál egyesül a Sóvidékrõl érkezõ Kis-Küküllõvel, majd együtt folytatják útjukat a Maros folyóig. A Küküllõ halfaunája roppant változatos: a hegyvidéki Varság falu és Székelyudvarhely között nagy számban találunk benne pénzes pért, fejes domolykót, paducot, de ma még sebes pisztráng, pataki szajbling és petényi márna is van benne. Egyes vélemények szerint a folyóra épített Zetelaki-tározó lehûlést okozott a Nagy-Küküllõ vizében, és ez nem kedvezett a dombvidéki jelleget kedvelõ halaknak. Pozitívum viszont, hogy a lehûlés következtében jelentõs területeket vettek birtokba a pénzes pérek és pisztrángok így ma már akár Székelyudvarhely központjában is látni szedegetõ péreket, vagy lesben álló termetes sebes pisztrángot. Itt Zetelakánál, a régi idõkben a Küküllõ

Kökényes vidékre utal a Küküllõ megnevezés, ugyanakkor a Maros legnagyobb mellékfolyóját a Kis- és a Nagy-Küküllõ összefolyásából kialakuló Küküllõ folyót is eszünkbe juttatja. A két folyó Balázsfalva közelében egyesül, majd Mihálcfalva mellett torkollik a Marosba. A Kis-Küküllõ a Görgényi-havasokban ered, pontosabban a Bucsin-tetõ közelébõl, forrásszintje 1150 m magasan van. Hargita, Maros és Fehér megyén halad át. Hosszát 144 km-re becsülik.

Tovább

Temesvár

A középkori Bánságot több vármegye alkotta, melyek mindegyike várának nevét viselte: Arad, Csanád, Krassó, Szörény, Temes. Ezen értelemben Temes 1177-ben lett először vármegyeközpontként elismerve. Székhelye, Temes vár e név alatt először 1212-ben jelent meg hivatalos okiratban. Nevét a XIII. század folyamán megőrizte, majd csak 1315 után változtatták meg Temesvárra. Temesvár a vármegye hadi és adminisztratív központja volt.Neve a Temes folyó nevéből ered, a középkorban ugyanis a folyó egyes ágai a mai város területén folytak át. Etimológiája a szláv Tami szón alapszik. Más elképzelés szerint azonban Temesvár vagy Tömösvár neve valószínű, hogy magyar eredetű szó, ugyanis a töm gyökből képezve és ragozva az állóvizek vagy folyóvizek mentén épített gátat, töltést, tömésnek, tömösnek, temesnek nevezik, nyelvjárástól függően. Temesvár történelme Ősi idők óta lakott hely, a 2. században római erőd állt a helyén. Várát 1212-ben említik először castrum regium Themes néven. Temesvár fejlődésében hatalmas előrehaladást jelentett Károly Róbert magyar trónra kerülése 1307-ben, Temesvár 1315-ben válik a királyság központjává, mely státuszt 1323-ig megőriz. Városi rangra 1342-ben emelik, ekkor rohamos fejlődésnek indul. 1387-ben Garai Miklós macsói bán itt győzte le a lázadó déliek seregét. 1397-ben országgyűlés színhelye. Antonio Bonfini a 15. században szép épületekkel rendelkező mezővárosnak nevezte. Főispánja volt többek között Hunyadi János és Kinizsi Pál. 1443-ban földrengés sújtotta, vélhetően az Anjou-várpalota - hasonlóan a nagyváradi Szent László Székesegyházhoz - súlyos károkat szenvedett. A vár helyreállítását, korszerűsítését Hunyadi János kezdeményezte. Az 1514-es polgárháború ideje alatt román, magyar és szerb jobbágyok felégették Bánságot, Dózsa György emberei által kezdeményezett Temesvár megszállása később komoly összetűzéssé alakult át a parasztok és a nemesség között. 1514. június 9-én a fellázadt parasztsereg ostrom alá vette a várat, de június 15-én Szapolyai János felmentette. Dózsa György ekkor esett fogságba, s ezt követően végezték ki. Megégetésének helyét a Segítő Boldogasszony szobra jelöli a Mária-téren. A török 1552. július 27-én heves ostrom után foglalta

A középkori Bánságot több vármegye alkotta, melyek mindegyike várának nevét viselte: Arad, Csanád, Krassó, Szörény, Temes. Ezen értelemben Temes 1177-ben lett először vármegyeközpontként elismerve. Székhelye, Temes vár e név alatt először 1212-ben jelent meg hivatalos okiratban. Nevét a XIII. század folyamán megőrizte, majd csak 1315 után változtatták meg Temesvárra. Temesvár a vármegye hadi és adminisztratív központja volt.Neve a Temes folyó

Tovább

Kategória: Történelem és helytörténet