Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

SZILÁGYSÁG

Szilágyság az ország északnyugati részén, történetileg az Alföld és Erdély közt elhelyezkedõ földrajzi, néprajzi tájegység. Jóllehet egységes földrajzi táj, mégis a történelem folyamán általában két megyéhez (Kraszna, Közép-Szolnok) tartozott. Földrajzilag a Szamos folyó két oldalán elhelyezkedõ dombság. Az Érmelléki-hegységgel és a Szilágysági-Bükk hegységgel együtt a Szilágysági-hegyvidék részét képezi. Északról a Szilágysági-Bükk hegység, keletrõl a Lápos folyó, délrõl a Meszes-hegység és a Réz-hegység, nyugatról az Érmellék és az Érmelléki-hegység (Érszõlõsi-dombság) határolják. Felépítése üledékes kõzet, mészkõ.

A Szilágysági-medence területén az harmadkor kezdetén tenger hullámzott. Máig kerülnek itt felszínre tengeri csigák maradványai, mint például a Szilágyságban levõ Füzespaptelek határában a Hodobastynie nevû hegy, mely megszámlálhatatlan mennyiségû megkövült csigát tartalmaz.

Nevét, egyik legkorábbi tájnevünk, már 1231-ben említették egy oklevélben, mint a Szilágy erdejével határos részt: „tenet metam cum Silva Zylag". Kazinczy Ferenc is így értelmezte nevét Erdélyi leveleinek bevezetésében: „A föld neve 1130-ig Erdély vala, tovább Transilvania, mivel királyainknak túl fekvék a Szilágyságon".

  A Szilágyság neve latin nyelven  Sylva, Sylvania, azaz „erdõség”, feltehetõleg innen nevezték késõbb Erdélyt Transsylvaniának, Szilágyságon túli, azaz „erdõn túli” területnek. A Szilágyság egyik legkorábbi tájnevünk, a 14. sz.-tól említik a források. A fennmaradt adatok szerint a Szilágyságot a magyarok a honfoglalás után nem sokkal már benépesítették. Elõttük itt gyér számú szlávság élt. A középkorban magyar népességû volt, csak a 15–16. sz.-ban bomlott meg etnikai egysége a beköltözõ románokkal, majd a 18. sz.-ban néhány németek által is lakott községgel (pl. Hadad).

 

A Wesselényi-kastély Hadadon

A Szilágyságon belül több kisebb néprajzi tájegység is kialakult:

 Kraszna-vidéke

Az 1876-ig fennállt Kraszna vármegye egykori területe a Szilágyság déli részén, a Réz- és a Meszes-hegység láncai közt, mintegy 8–10 magyarlakta helységgel. Az õsi Kraszna vármegye keleti részén haladó Kraszna folyó felsõ völgyeiben meghúzódó magyar falvak (Krasznarécse, Magyarkecel, Ráton) tartoznak.

A zilahi belvárosi református templom

Ide számítjuk még a folyó Szilágysomlyó és Sarmaság közötti szakaszának településeit (Somlyóújlak, Selymesilosva, Szilágylompért), valamint a katolikus lakosságú Kárásztelket is.  

Központjai: Szilágysomlyó, Kraszna, Zilah. A vidék elsõsorban jellegzetes viseletével különül el a környezõ területektõl. Népi építészetének jellegzetes alkotásai az úgynevezett venyigés pincék (Kraszna), valamint Krasznarécse, Magyarkecel monumentális haranglábai, és Kraszna négy fiatornyos-árkádos-kazettás  református temploma.

 Berettyó-mente

A folyó Márkaszékig tartó szakaszát értjük Szilágynagyfalu és Berettyószéplak központokkal. A honfoglaló magyarság korán megszállta ezt a vidéket. A helynevek tanúsága szerint hajdan az egész területet tölgyerdõk borították, melyekben bölények tanyáztak. Innen származik a Bölény-mezõ elnevezés. 

E kistáj déli részén, Alsóvalkó közelében, közvetlenül a tatárjárás után épült meg Kraszna vármegye kõvára, Valkó vára. 

A táj középpontjában fekszik a vidék legnagyobb települése, Szilágynagyfalu.
E tájegység népviselete, építkezése magán viseli a közeli Alföld kultúrájának jegyeit is, de a hagyományos paraszti kultúra napjainkra már sokat veszített eredetiségébõl.

Tövishát

 A régió középsõ vidéke, legarchaikusabb kistája, mely a Szamos, a Mázsa- és a Zilah-patak által határolt háromszög alakú területet jelöli, mintegy 35-40 falusi településsel és egy várossal (Szilágycseh). Nevezetes helysége Diósad, Vérvölgy, Désháza.

         A terület, melynek magyar lakossága románokkal vegyesen lakik, egykor gazdag népi hagyományokkal  rendelkezett;  Vérvölgy, Kisdoba, Nagydoba, Nagymon  lakosságának népviseletére jellemzõ volt a kék szín használata: Fekete posztó karimájú kék kalapot, vagy báránybõrbõl készült kék posztó tetejû sapkát viseltek, divatos volt a kék „mándli", melyet egykor csak Zilah földmûves lakossága viselt, és innen a Tövishát vidékérõl kezdett elterjedni a „bõrkozsó" is a Szilágyság más területeire.

 

A Báthory-kastély Silágysomlyón

      Népi építészetének jellemzõje volt a sövényfalú ház, melyrõl Kós Károly is írt tanulmányt, valamint a faépítészet, melynek megkapó bizonyítékai a környék máig fennmaradt fatemplomai, mint például a menyõi, mely egyszerû, de rendkívül kifejezõ, és a fatemplomok közül talán a legrégebbi Szamosardó, mely a menyõihez hasonló, lebilincselõ látványt nyújtó épület. A tájegység egykori kisnemesi falvai közül a legnevezetesebb volt Diósad.