Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

MEZŐSÉG

      

   A Mezőség Erdély középső részének lankás dombvidéke a Kis-Szamos, a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos folyók között. Mintegy 300 magyarok, románok és németek (szászok) lakta községbõl álló tájegység, város nélküli régió, ez kölcsönzi neki a sajátos arculatot.
      Erdély legkorábban magyarok által benépesített területei közé tartozik (10–11. sz.). A középkorban viszonylag sûrûn magyarlakta vidék volt.

     A háborúk és járványok ideje alatt a megfogyatkozott magyar lakosság mellé, helyett a 17. században kezdõdött meg a románok betelepülése. Most már a román-magyar együttélés jellemzi, és a magyarok elszórványosodása, szigetcsoportszerûen szétszóródva, román falvak közé ékelõdve élnek.     
    Ennek következtében népi kultúrájuk Erdély legarchaikusabb magyar paraszti mûveltségû, ugyanakkor kölcsönhatásban van a környezõ románsággal is.
      A terület ez egyik legizgalmasabb néprajzi vidék Erdélyben, gazdag népmûvészettel, néptánccal, népzenével. De vajon mindig így tekintettek erre a tájegységre?    
    A 19. század elsõ felében, mikor mindenhol a nemzeti tudat felélesztésére összpontosítanak, akkor Mezõség, mint Magyarország szégyenfoltja fedezõdik fel, mint elmaradott régió. 1867-ben Mentovics Ferenc rendetlennek, sárfészeknek titulálja. Ehhez a nem éppen fényes történelem és a táj eróziója okozta kopár dombok is hozzájárultak. A középkori erdõirtások miatt a növényzet kiszáradt, a szél szertefújta a humuszt, a lezúduló esõk lemosták a talajt, a tavakba mosta õket, amelyek azáltal feltöltõdtek. A pusztulás szimbólumaivá válnak. Petelei István szépíró, a regionális irodalom mûvelõje 1884-ben ezt írja: „kopár, lakás, primitív, lakosai alkoholisták, erkölcsök züllöttek, asszonyok véznák és csúnyák”. Ekkor bontakozik ki a naturalizmus, ez is hozzájárult, hogy ilyen szavakkal illette e vidéket. 

   Orbán Balázs a Mezõségrõl nem ír objektíven, más esetben sokkal pontosabb, okleveleket néz át, de itt elfogultabb, a Székelyföld ellenpólusaként tünteti fel, az elmaradottság szimbóluma lesz Mezõség. Elhagyatottként, kopárnak, hazánk legterméketlenebb talajának írja le a vidéket, élhetetlen emberekkel benépesítve. A papokra mint mûveletlen, templomi hókuszpókot ûzõkre tekint 1895-ben a negatív kép, már csak a románokra érvényes, a magyarokat felmentik.

 
       A 19. század végére, a Millenniumi ünnepségre értékelõdik át a kép és a szépirodalomnak is egy kedvelt vidékjévé válik. Majd hamarosan, mint turisztikai látványosságra is felfigyelnek.
     A trianoni határmódosítások miatt is fokozódik az érdeklõdés irányába. Át is billen a mérleg, ugyanis megteremtõdik a Mezõség-mítosz, túlértékelõdik. Megjelennek a neofolklorizmus jelei, mint táncház-mozgalmak és más folkmozgalmak. A figyelem középpontjába Mezõség kerül. 1970-es évekig sok folklorisztikai kiadvány jelenik meg: néptánc, népzene, öltözet, népi gyógyászat, hímzések stb. Témákat felölelve. Ám igazán 1980-as évektõl válik újra szakszerûvé, amikor már nem idealizálva jelenítik meg Mezõséget. Újabb tájökológiai, történelmi, néprajzi kutatások indulnak.      
 
     Mezőség egyik kis szigeteként jelenik meg, Szék, mert egyedi hagyományokkal és népviselettel rendelkezik. A közel 3000 magyar lakosú, festõi környezetben levõ község hosszú idõkön át jelentõs bányaváros volt. A településre - Szíkre, ahogy az itteniek ejtik - Szamosújvár felõl lehet eljutni.
Földrajzilag elzárt község, a nagy útvonalak és a vasút is elkerüli. Talán ennek is köszönhetõ, hogy hagyományait mind a mai napig megõrizte.
    A lakosság fõ foglalkozása a földmûvelés és a sókamarával kapcsolatos munkák voltak. A sóbányászat maradványa néhány sóskút, amelyeket a mai napig használnak ételízesítésre és húsok tartósítására. A falu három részbõl áll: Felszeg (I. utca), Csipkeszeg (II. utca) és Forrószeg (III. utca). Az egyes részek egészen 1989-ig teljesen elkülönültek egymástól, és mindegyiknek külön tánckultúrája és önálló táncháza volt. Maga a táncház kifejezés is Székrõl származik.
      Válaszút lakossága vegyes. Mintegy 2/3-a román, 1/3-a magyar. Kis részben vannak még cigányok is.  A hazai és külföldi néptánckedvelõ fiatalok körében igen nagy népszerûségnek örvend az évente megrendezett Nemzetközi népzene- és néptánctábor, amely az elsõ jelentõs rendezvénye volt a Válaszúton mûködõ „Kallós-kúriának”.  Azóta évrõl-évre nõ a táborok száma, így ma már gyermek-, oktató- és alkotó táborok is mûködnek itt. Itt már sejteni lehet, hogy Válaszúton született Kallós Zoltán (1926. március 26.) Kossuth-díjas néprajkutató, népzenegyûjtõ. Ugyancsak itt ringatták bölcsõjét a szentegyedi és czegei gróf Wass Albert (1908.január 8. – Astor, Florida, 1998.február 17.) erdélyi magyar író és költõnek.
    Válaszút után közvetlenül következik, ahol 19. századi barokk stílusú Bánffy-kastélyban jelenleg iskola mûködik, Bonchida, ahol hajdanán vegyes magyar és német lakossága volt, megyegyûléseket is tartottak itt. A település látnivalói a református gótikus templom és a 15. századi eredetû Bánffy-kastély, az „erdélyi Versailles”. A kastély utolsó tulajdonosa és lakója Bánffy Miklós gróf (1876-1950) író, külügyminiszter, színházi intendáns és magyar fõúr volt.
    Belsõ-Mezõség egyik legjelentõsebb zenészközpontja Magyarpalatka. Az itt élõ cigányzenész dinasztiák nemcsak saját falujuk, hanem sok környezõ település zenei igényeit is kielégítették. Ebben a faluban élnek a táncmozgalom egyik legismertebb, a mai napig is aktív vonószenekarának, a Magyarpalatkai Bandának a tagjai.
Mezõségrõl még mindenképpen eszünkbe kell jusson az Anyám könnyû álmot ígért könyv színhelye és írója,  Pusztakamarás és Sütõ András.

 

Felhasznált szakirodalom:

Keszeg Vilmos: Mezõségi hiedelmek. Marosvásárhely. Mentor. 1999.
Magyar Néprajzi Lexikon

Témához kapcsolódó Erdély-programjaink