Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

MÁRTON ÁRON

„Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsõség.” 1944-ben Kolozsváron tartott beszéde

Márton Áron (Csíkszentdomokos, 1896. augusztus 28. – Gyulafehérvár, 1980. szeptember 29.) az erdélyi katolikus egyház püspöke.

Jelmondatául a „Non recuso laborem” – nem futamodom meg a munkától – mondatot választotta. „Ez a latin nyelv gazdagsága alapján akár így is fordítható: nem utasítom el a bajt, a nyomorúságot, a szenvedést. Mély értelmû utalás volt ez munkával és szenvedéssel teli életére. Áron püspök a II. bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt, Gyulafehérvárról kormányozta egyházmegyéjét. A II. világháború alatt, és az azt követõ nehéz években az emberi jogok és a keresztény szeretet következetes, kiegyensúlyozott, bátor képviselõje volt”.[

„…olyan püspök volt, aki nemcsak szerette a rá bízottakat, hanem ismerte is õket. Õ még nem átallotta kikérni a társadalom világi kutatóinak, a szakértõknek a véleményét, odafigyelt a szociológusok és szociográfusok adataira és következtetéseire; õ még hosszú távú stratégiákban gondolkodott a felemelés és javítás horizontján. Nemcsak sziklaszilárd volt, amint ezt sokan legjellemzõbb erényének tartják, hanem – bölcsessége és mûveltsége mellett – okos is.”

Élete a pappá szenteléséig

Székely földmûves család harmadik gyermekeként született az erdélyi Csíkszentdomokoson. Édesapja Márton Ágoston, édesanyja Kurkó Julianna volt. Elemi iskolába szülõfalujába, a Római Katolikus Elemi Népiskolába (1903–1906) járt. Középiskolai tanulmányait elõbb a csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban (1907–1911), a csíkszeredai fõgimnáziumban (1911–1914), majd a gyulafehérvári kisszemináriumban (1914–1915) végezte. Itt érettségizett 1915. június 12-én.

Három nappal késõbb, június 15-én harctéri szolgálatra kapott katonai behívót. Elõször a székelyudvarhelyi 82-es gyalogezred közkatonája volt, majd tizedes és hadapród-jelölt lett. Még ugyanazon év októberétõl 1916 júniusáig Doberdónál teljesített harctéri szolgálatot. 1916 nyarán Nagyszebenben tisztiiskolai kiképzésben részesült, utána pedig ismét a frontra vezényelték. Több, mint egy éves (1916 szeptemberétõl 1917 decemberéig) Ojtozi-szorosbeli frontszolgálat után Asiagóban harcolt. Négyszer sebesült. A háború befejeztével hazatért, s önálló gazdálkodásba fogott, majd rövid ideig a Brassóban lévõ Schiel gyár vasesztergályosként alkalmazta, de a gyár szász nemzetiségû igazgatója hamar elbocsátotta, mivel nem volt szász. Ezt követõen visszatért Csíkszentdomokosra, ahol rövid hezitálás után rájött, hogy õt Isten más munkára, mégpedig népének szolgálatára szánta. 1920 õszén – egy kicsit megkésve – jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Határozottságával és kiegyensúlyozott életvitelével hamar kitûnt szemináriumbeli társai közül és tanárai is csak jó szavakkal illették õt.

Teológiai tanulmányait befejezve, 1924. április 19-én Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök diakónussá, július 6-án pedig pappá szentelte Gyulafehérvárott. Elsõ szentmiséjét szülõfalujában mutatta be.

A püspöki székig

Ezt követõen Ditróban, majd 1925-tõl Gyergyószentmiklóson volt káplán. 1926-tól a gyergyószentmiklósi Állami Fõgimnáziumban, 1928-tól a marosvásárhelyi Katolikus Fõgimnáziumban hittanár, és a fiúnevelde igazgató-helyetteseként tevékenykedett. 1929. július 1-jén plébánosi kinevezést kapott Verestoronyra és a nagyszebeni Szent Teréz árvaházban tanulmányi felügyelõ lett. 1930-1932-ben udvari káplán és püspöki levéltáros volt Gyulafehérvárott. 1932-tõl püspöki titkárként, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi szakosztályának vezetõjeként, valamint egyetemi lelkész és hitszónokként tevékenykedett Kolozsvárott.

XI. Piusz pápa 1938. december 24-én gyulafehérvári püspökké nevezte ki Márton Áront. A következõ évben, február 12-én szentelték föl.

A háború és a zsidók deportálása ellen

1938. novemberi beszédében, mely az Erdélyi Iskola hasábjain nyomtatásban is megjelent, elsõk között tiltakozott a háború ellen. 1944. május 18-án Kolozsváron, a Szent Mihály-templomban mondott beszédében a püspök bátran felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, az akkori észak-erdélyi magyar polgári hatóság jelenlétében. Május 22-én levélben szólította fel a miniszterelnököt, a belügyminisztert, a fõispáni hivatalt és a rendõrkapitányságot, hogy akadályozzák meg a zsidók elhurcolását. Válaszul Kolozsvár rendõrkapitánya kiutasította a városból. Kiállása miatt 1999. december 27-én a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a „Világ Igaza” címet adományozta a püspöknek. A post-mortem kitüntetést a bukaresti izraeli nagykövet 2000. június 20-án adta át Jakubinyi György érseknek.

A világháború utáni évek

1945 májusában XII. Piusz pápa Serédi hercegprímás halála után Márton Áront kívánta bíborossá kreálni, azonban Rákosi Mátyás heves tiltakozása miatt végül Mindszenty Józsefet választotta. Rákosi Mátyás ugyanis tudta: Márton Áron nagy tudású, karizmatikus egyéniség. A kommunisták sokkal jobban tartottak tõle, mint az addigi, közismerten antifasiszta veszprémi püspöktõl. Így Márton Áron otthon maradt Erdélyben, ahol a magyar kisebbség jogaiért és a vallás- és a lelkiismereti szabadságért harcolt. Az egyre erõsödõ kommunista és ateista rendszer szerette volna a vallást mielõbb felszámolni Romániában. Hét másik püspöktársával 1948. március 19-én közös levelet intézett a román minisztériumhoz az alkotmány-tervezetben felfedezett ellentmondások miatt, a lelkiismereti- és vallásszabadságot illetõen. Levelükben kérték a vallásszabadság kiterjesztését a Romániában gyakorolt összes vallásra, a vallásoktatás biztosítását minden fokú és jellegû iskolában, valamint a vallásgondozás lehetõségét a hívek számára a hadseregben, katonai kórházakban, árvaházakban és fogházakban.

1949 tavaszán Márton Áron Felcsíkon volt bérmaúton. A gyimesi hívek egy fehér lovat ajándékoztak neki, s a püspök, fiatal férfiak vezetésével lóháton vonult be Csíksomlyóra, amit az állami hatóság lefilmezett. A püspök a búcsú után, régi szokás szerint, részt vett a székelyudvarhelyi úrnapi körmenetben. Az állami szervek tervbe vették Márton Áron letartóztatását Székelyudvarhely és Segesvár között. A sofõrje mezei és hegyi utakon vitte haza Gyulafehérvárra a püspököt, s mire a hatósági szervek észbekaptak, a püspök már otthon volt. A püspöki palotát ezután állandó megfigyelés alatt tartották.

1949. június 21-én, a püspöki iroda akkori helyettesével, Ferenc Benjáminnal együtt taxit rendeltek, hogy elvitessék magukat Tövisre a vasútállomásra, ahonnan vonattal akartak tovább utazni Bukarestbe. Félúton a sofõr megállt, s motorhibát színlelt. Röviddel ezután „éppen arra jött egy másik autó” – civilruhás rendõrökkel. Ezek „készségesen” felajánlották autójukat a püspöknek. Miután elindultak, a hatósági személyek felmutatták igazolványukat, s kijelentették, hogy parancsuk van letartóztatására. Szemét bekötötték és figyelmeztették, hogy nem kérdezhet semmit, kérdéseket csakis nekik van joguk feltenni. Amikor az autó megállt, kiszálltak valamennyien, majd levették szemérõl a kendõt. Az épületekrõl, a tornyokról és a zárt udvarról a püspök könnyen ráismert Nagyszebenre. Egy zárt helyiségben gúnyos megjegyzések közepette vallatni kezdték, de ahogy ezt késõbb maga is mesélte, testileg nem bántalmazták.

Fogságban

Márton Áron letartóztatásának híre eljutott Rómába is, és a L'Osservatore Romano címû vatikáni napilap 1949. július 1-jén így írt a történtekrõl: „Nem hihetõ, hogy az erõszak új volt számára. A kormány szándéka, a diadalmas napok során elszenvedett kudarcok miatt, túlságosan is világos volt. Egyszerûen csak fel kell idézni június elsõ felének napjait, amikor Márton Áron diadalmas útja lefolyt, valamint a román sajtó féktelen támadásait, amelyekkel a kiváló fõpap személyét besározni akarták. Nem gondolták, hogy ezzel még csak fokozódik a hívekben a fõpásztoruk iránti szeretet, és Péter székéhez, a Szentatyához való ragaszkodás…”

Márton Áront, 25 éves papi jubileumára, XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezte ki. A körülményeket tekintve ésszerûbbnek tartották, hogy ezt se Gyulafehérvárott, se másutt ne tegyék közzé. A rákövetkezõ évben azonban már mint érsek szerepelt a pápai évkönyvben, s ennek alapján több levél érkezett a püspöki irodába ilyen címzéssel.

Márton Áron minderrõl akkor már semmit sem tudott. Elõször vizsgálati fogságba került, ami kb. 3 évig tartott. Ez alatt az idõ alatt többször vitték át egyik börtönbõl a másikba. Volt a pitesti, a nagyenyedi és a máramarosszigeti börtönökben. A bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

Márton Áron helyzete idõvel valamelyest javult. Groza miniszterelnök pozíciójának erõsödésével közbe tudott járni, hogy enyhítsenek a püspök börtöni körülményein. Ennek következtében a bukaresti fogházból áthelyezték Bukarest külvárosába egy volt bojár villájába, ahol ugyan állandó õrizet és megfigyelés alatt tartották, de zárkáját már nem kellett mással megosztania. Másokkal csak akkor került kapcsolatba, amikor egy ablakon át beadták neki az ételt. Tény azonban, hogy sorsa könnyebbre fordult. Ezt bizonyítja az is, hogy a fogság ötödik éve után visszakapta imakönyvét, a breviáriumot, s emellett szellemi, spirituális igényeit is jobban kielégíthette.

Szabadulása után ünneplik

1955. február 2-án, Gyertyaszentelõ Boldogasszony ünnepén Márton Áron püspök szabadlábra került. Szabadulás után a bukaresti érsekségen egy hónapot kellett tartózkodnia, hogy megerõsödjön egy kicsit. Az állam ugyanis nem akarta, hogy megviselt állapotban lépjen a nyilvánosság elé. A gyulafehérvári püspökségre 1955. március 24-én érkezett vissza.

Újrakezdte pasztorális tevékenységét, bérmautakat szervezett, hogy meglátogathassa egyházmegyéje híveit. Egyesek úgy emlékeznek vissza, mint valóságos diadalutakra, a nép ugyanis lelkesen ünnepelte börtönbõl kiszabadult püspökét. Népszerûsége végül is annyira zavarta az állami hatóságokat, hogy kiszabadulása után egy évvel háziõrizetre ítélték.

Még hosszabb fogságban

Az 1956-os bérmaút után behívták a gyulafehérvári rendõrségre, ahol „quasi” vádlottként egy többtagú bizottság hallgatta ki. Igazolványát elvették, majd közölték vele, hogy megvonják tõle mûködési engedélyét, mert jelenléte „zavart keltett az emberek között”. Megtiltották neki, hogy elhagyja a püspöki palotát, s ezáltal leszûkítették mozgáskörét a püspöki székházra, az udvarra, a kertre és a székesegyházra. Azt sem engedélyezték, hogy átmehessen a papnevelõ intézetbe.

Ezzel megkezdõdött Márton Áron „palotafogsága”, mely tizenegy évig tartott (1956–1967-ig). A tilalom által nem szakadt meg teljesen kapcsolata híveivel, szabad volt ugyanis látogatókat fogadnia.

A II. Vatikáni Zsinat idején a kormány felszólította, hogy menjen el Rómába és vegyen részt a zsinaton. Márton Áron azzal utasította vissza ezt a felszólítást, hogy amíg fel nem oldják kényszerlakhelyét, addig nem megy külföldre. Attól tartott ugyanis, hogy ilyen módon szeretnének megszabadulni tõle.

Újbóli szabadulása és König bíboros

Márton püspök palotafogságának feloldása kapcsolatban volt König bécsi bíboros látogatásával, aki a román ortodox egyház, ill. a bukaresti pátriárka meghívására érkezett Romániába. Curtea de Argeºben 450 éves jubileumát ünnepelte az ortodox kolostor és kegyhely. König bíboros azzal a kikötéssel fogadta el a meghívást, hogy találkozhasson Erdély püspökével, Márton Áronnal is.

Márton Áron 1967. augusztus 11-én meghívást kapott Jusztinián bukaresti pátriárkától a Curtea de Argeº-i ünnepségekre. Elõször vonakodott, azután mégis elfogadta a meghívást. Október 20-án egyik papja, Jakab Antal társaságában – aki egyetemi társa volt – Márton püspök beszélgetést folytatott Dogaru igazgatóval Bukarestben. Dogaru akkor a személyi ügyek kedvezõ és gyors elintézését ígérte neki. 1967. november 19-én König bíboros fogadására a repülõtéren megjelent Jusztinián pátriárka. Márton Áron is kapott értesítést, s Jakab Antal társaságában szintén megjelentek. Miután König bíboros megérkezett, a repülõgép lejáratánál francia nyelven köszöntötte õt az Egyházügyi Hivatal képviselõje. Bemutatták neki Márton Áront is. A repülõtér dísztermében frissítõvel egybekötött közvetlen beszélgetés folyt Jusztinián pátriárka, Márton püspök és König bíboros között. Mivel a bíboros a pátriárka vendége volt, ezért az õ házában is volt egy rövid fogadás. Márton Áron a bukaresti érsekségen szállt meg. A következõ nap délután König bíboros ellátogatott a bukaresti érsekségre is, ahol hosszas beszélgetést folytatott Márton Áronnal. Másnap délben pedig az osztrák követség adott ebédet a bíboros tiszteletére, amelyre Márton Áront is meghívták.

Még aznap értesítették Márton püspököt az érsekségen, hogy november 22-én délelõtt 10 órakor jelenjen meg az Egyházügyi Hivatalban. Dogaru igazgató fogadta, és együtt jelentkeztek Emil Bodnãraºnál, a román Államtanács elnökhelyettesénél. Bodnãraº közölte vele, hogy a kényszerlakhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feloldották, s ezentúl szabadon mozoghat.

Utolsó évei

Visszaérkezve Gyulafehérvárra, Márton püspök felkereste a teológiát, s díszülésen számolt be a történtekrõl. Márton Áron így szólt hozzájuk: „Kedves Fiaim! Amint értesültetek róla, az elmúlt héten Bukarestbe hívattak. Többek között ott hozták tudomásomra, hogy mostantól szabad vagyok és szabadon mozoghatok. Ezt mindenekelõtt veletek akartam közölni.”

Annak ellenére, hogy Márton Áron szabadon járhatott-kelhetett, hívei a bérmautak alatt aggodalommal kísérték, nem bíztak az állami szervek õszinteségében. Jó példa erre az 1969-i felcsíki bérmaút, ahol spontán „testõrgárdákat” szerveztek védelmére. Ezek kísérték a püspököt, szálláshelyein pedig õröket állítottak a ház köré. Ez alatt a bérmaút alatt találkozott utoljára Csíkszentdomokoson idõs édesapjával.

1969-ben, életében elõször, eljutott Rómába is, ahol találkozott VI. Pál pápával, az akkori egyházfõvel. „Bár nagyon tisztelte VI. Pál pápát, úgy látta, hogy a kommunista diktatúrának és a kommunisták módszereinek ismeretében nincs remény a kompromisszumos megoldásokra. Sajnálta, hogy a magyar egyházi vezetõk az állammal való egyezkedés útjára léptek. Luigi Poggi érsek, a Vatikán keleti utazó nunciusa gyakran járt Gyulafehérváron, hogy a román Vallásügyi Osztály elképzelésével harmóniában, rendezze az állam és az egyház közötti viszonyt Márton Áron közremûködésével. Áron püspök viszont tartja magát ahhoz, hogy a betiltott és megsemmisített görög katolikus egyház vezetõi nélkül (akik, számos katolikus pappal együtt börtönben sínylõdnek) nem hajlandó az egyház helyzetérõl tárgyalni, és azt a benyomást kelteni a világ elõtt, mintha vallásszabadság volna.”

Márton Áront halála elõtt néhány hónappal, 1980. április 2-án, püspöki mûködésének 42. évében II. János Pál pápa felmentette az egyházmegye kormányzása alól, mert ezt az idõs fõpap, egészségi állapotára való tekintettel, már harmadszor kérte. 1980. szeptember 29-én sok szenvedés után, életének 84. évében hunyt el. Temetését Dr. Lékai László bíboros végezte, Dr. Jakab Antal megyéspüspök, Bálint Lajos segédpüspök , Mons. dr. Hosszú László nagyváradi ordinárius és több püspök és ordinárius jelenlétében.

Temetésén több mint tízezren gyûltek össze a gyulafehérvári székesegyházban. Emberi nagyságát, méltóságát szellemi hagyatéka õrzi. Csíkszeredán róla nevezték el a Római Katolikus (a kommunista idõben Matematika-Fizika) Fõgimnáziumot, ahol tanult. Jelenleg folyik boldoggá avatása.

Témához kapcsolódó Erdély-programjaink