Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

MÁRIARADNA

        Máriaradna a Maros mente, a Bánság és a szegedi nagytáj legnagyobb Szûz Mária kegyhelye, ferences temploma a híres búcsújáró hely. Kisváros a Maros jobb partján, közigazgatásilag a folyó bal partján fekvõ Lippa városának része. A település mindig Arad megyéhez tartozott.
 
        Vinzenz Neumann: Máriaradna látképe búcsúsokkal                  

    A török hódoltság elõtt a vidék lakossága magyar és román volt. 1541, az ország három részre szakadása után, után a vidék Erdély, s a török hódoltság határvidéke lett. A hódoltság idejében szerbek és bosnyákok költöztek a részben elnéptelenedett területre. A török alól 1718-ban felszabadult egykori Temesköz (Bánság) és a Dél-Partium területére a bécsi udvar a meglévõ lakosság mellé elsõsorban udvarhû, katolikus és német lakosságot telepített le. E telepítési politika hatására alakult ki Máriaradna környékének soknemzetiségû és soknyelvû képe.  

         Hiszen a németek, s a fõként 19. században visszaköltözött magyarok mellett nagyon sok román és szerb, kisebb számban pedig szlovák, bolgár, horvát, cseh, még olasz és francia is települt erre a vidékre.
Máriaradna fõ jellegzetessége a Mária-kegyhelye és a híres búcsújáró helye, a ferences temploma, mely a legendák szerint a csodák helye. 
    A ferences rend a 13. században telepedett le Lippán. Innen azonban a 16. században a török hódítók elõl a Maros folyó túlpartjára, Radnára költöztek, s megszakítás nélkül azóta itt mûködnek. Egy bosnyák ember, Virchnossa György, az 1670-es években egy papírképet vásárolt egy vándor olasz képárustól. A Kármelhegyi Boldogasszony képet késõbb a ferencesek kápolnájának ajándékozta. Nagy tisztelete fõleg akkortól származik, mikor ezt a fa kápolnát a törökök 1695-ben felgyújtották, ám a tûzvészben csak a templom égett le, a papírkép sértetlen maradt.
1695. szeptember 8-án ugyanis a törökök II. Musztafa szultán uralkodása alatt rohammal bevették Lippa városát, és a radnai kolostor följegyzései szerint a török fõvezér sátra elõtt, közvetlenül a Maros folyó mellett körülbelül ezerszáz magyar foglyot végeztek ki, míg a nõket és gyermekeket rabszolgaságba hurcolták.
    A várat megszálló törökök azonban csakhamar belátták, hogy Lippa várát nem védelmezhetik meg a közeledõ keresztény hadsereg ellen. Ennélfogva Lippa várfalainak lerombolásához fogtak. Miután a máriaradnai hegylejtõn épült és Szûz Máriának szentelt fakápolnát is megfosztották kincseitõl, és fölgyújtották. A templom égésekor a csöndes idõ ellenére az égõ zsindelyek átszálltak a Maroson és az ott táborozó törökök sátraira hullottak. A tábor a tûz martalékává vált, sõt a tüzet mindaddig nem is sikerült megfékezni, amíg a török katonák meg nem ölték gyújtogató társukat. A kegykápolna porig égett; csak egyetlenegy tárgy maradt sértetlen a lángok között: a szent Szüzet ábrázoló oltárkép. Egy török lovas katona, szpáhi ezt is el akarta pusztítani, azonban nem érhette el, mert a ló patája úgy nyomódott bele a kõsziklába, mint az olvadt viaszba. A ló felborult, istentelen lovasa pedig nyakát szegte. A követ, s a csoda emlékét máig õrzi a templom falába beépített szikla, s az alatta olvasható magyar nyelvû felirat, mely utal az alapító csodára.
 
 

„Ím e török lovagolva, e helyre bejutni akarván,

Ménje patája nyoma megörökült e kövön."

 

Ez az esemény tekinthetõ a kegyhely alapító csodájának. A hely híre azonban inkább az 1708-as pestisjárvány után nõtt meg, amely Aradon igen sok áldozatot követelt. Egy asszonyt is utólért a járvány. Már három napja halálán volt, amikor egyszerre csak magához tért és a körülállóknak azt mondotta, hogy a járvány, azaz Isten büntetése nem fog addig elmulni, amíg az aradi hívek a radnai Képet nagy búcsújárással meg nem tisztelik. Ezeket mondva, kiadta lelkét. Az esemény híre hamarosan elterjedt. Arad városának lakói körmenettel mentek Máriaradnára, s a Szûzanya közbenjárására a járvány megszûnt. A templomot felújították, majd 1756-ban kolostort építették mellé. 1732-óta az aradiak búcsújáróhelye.

            Máriaradna búcsújáró helyének jellegzetessége mindmáig, hogy élõ fogadalmi képadományozás kötõdik a Skapulárés Szûzanya tiszteletéhez.

Mindmáig vannak ugyanis olyan búcsújáró helyek szerte Európában, ahová a zarándokok az elnyert vagy remélt imameghallgatásokért és kegyelmekért adományokat visznek. Az ember kötelezõ jellegû fogadalmat tesz: az Istenre vagy a Szentre bízza magát és megígéri, hogy kérése teljesítése, a „csoda" esetén köszönetét nyilvánosan kinyilvánítja.

Tehát, ha a hozzá folyamodó veszélybõl megmenekül, egészségi állapota javul, lelki békéje helyreáll, stb.,  akkor a mennyei segítõnek adományt ajándékoz, mint köszönete és hálája jeléül.

E fogadalmi tárgyak egy közvetlen, ám sajátos nyelven beszélnek: az érzelem, a remény és a fájdalom nyelvén, s bepillantást engednek egy sajátos élményvilágba.
      Legtöbbször különféle anyagokból készült ábrázolást adományoztak, ami lehetett a szükséghelyzet valamiféle szimbóluma: részletezõ képek balesetekrõl, veszélyhelyzetekrõl, krízishelyzetekrõl, szimbolikus és allegorikus tárgyak - konkrétan és képszerûen.
Fogadalmi tárgyak

 A fogadalmi tárgyakat többféleképpen csoportosíthatjuk: mesterséges vagy kézmûipari elõállítású tárgyak (pl. ember és állatalakok, emberi szervek), közvetlenül a betegségre utaló tárgyak (pl. botok, mankók), nem közvetlenül a betegségre utaló tárgyak (fõleg képek), személyes tárgyak, fényképek és szövegek, kollektív fogadalmi adományok, márványtáblák, ékszerek. Máriaradna a maga kb. 2.000 darabos fogadalmi tárgygyûjteményével egyike a legnagyobb gyûjteményeknek Közép-Európában.

A kegytemplom szentélyében a különbözõ testrészeket (kéz, láb, szem, fül stb.) ábrázoló ezüst tárgyak láthatók üveg vitrinekben, a kolostor folyosóin pedig a különbözõ emberi krízishelyzeteket ábrázoló festmények, vagy szentképek, amelyeknek a feliratai beszélik el az adományozás körülményeit. Úgy látjuk, hogy a képadományozás szokása Máriaradnán tovább él, ha kisebb intenzitással is, mint az elmúlt évtizedekben.

        Máriaradna ferences kolostora, máriás kegytemploma és búcsús ünnepei (pünkösd, Nagyboldogasszony napja, Kisasszony napja - szeptember 8., nagybúcsúja), valamint a kegyhelyhez kapcsolódó képadományozás, s a populáris vallásosság más jellegzetességei szent helyei, tárgyai és alkalmai maradnak a magyar és a német nyelv és kultúra térvesztése ellenére is.

     A búcsújáró hely vonzáskörzete magába foglalta a Szolnok, Kecskemét, Szeged, Zenta, Fehértemplom, Déva által határolt hatalmas terület katolikus, de többnyelvû lakosságát. Népszerû búcsújáróhely volt többek között a kunszentmártoni zarándokok számára is, akik a trianoni békediktátumig minden év pünkösdjére zarándokoltak el gyalog Máriaradnára. Az õ bõkezûségüket õrzi máig a kegytemplom 14 stációsképe, valamint a templom közelében található neobarokk stílusú Szent Rókus szobor is (1925).
 
 
 
 
A kegytemplom
Nepomuki Szent János szobra

         A mai kegytemplom alapkövét 1756-ban tették le, barokk stílusban. 1767-ben a munkálatok annyira elõrehaladtak, hogy istentiszteletet tarthattak benne. 1782-ben a tornyok felépítésével elkészült teljesen.  II. János Pál pápa a kegytemplomot 1992. március 25-én basilica minor rangra emelte.

     Számtalan csoda, mely az évszázadok alatt itt a kegyhelyen történt és a ferencesek életöröme biztat és hívogat, hív az élet megünneplésére: pihenésre, eszmélésre, ujjongásra. Az élet szépség, ajándék, boldog öröm. Ennek a megvillanását és átélését, a léleknek ünneplõbe öltözködését lehet érezni itt Radnán.

 


Forrás:

 

Ipolyvölgyi Németh J. Krizosztom: Búcsújárók könyve Novitas b. Kft. Balassagyarmat, 1991. 186-187.old.

 

Dr. Barna Gábor: Máriaradna és környéke.