Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

KÖLCSEY FERENC

Kölcsey Ferenc (Szodemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.) magyar költő, politikus.

Élete

Nemesi családból származott, édesapja Kölcsey Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt. Apja akkor halt meg mikor fia 5 éves volt, ezért az akkor 5 éves Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte iskolába, ahol 14 éven át, 1809-ig tanult. Jobb szeme világát gyermekkori himlõ következtében elveszítette. 11 éves korában meghalt édesanyja, ezután a háztartást Panni néni, a család régi, hû szolgája vezette, s gondját viselte mind neki, mind három testvérének. A megyei hatóság az árva gyermekek gyámjául Gulácsy Antalt nevezte ki, némi anyagi támogatással õ is segített a családon.

1813-ban költészetet tanult. Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, akinek barátsága nagy hatással volt rá. Nagyjából ettõl az idõtõl fogva Kazinczy legfõbb oktatója és példaképe lett Kölcseynek.

1809-ben befejezte tanulmányait a debreceni református kollégiumban, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban ügyvédi vizsgára már nem jelentkezett: feladta a jogi pályát az irodalomért. Álmosdra vonult vissza kis birtokára, s ott gazdálkodva egyedül tanulmányainak élt. Mindemellett gondoskodott öccseirõl is.

1823. január 22-én fejezte be nagy költeményét, a Himnuszt. E napot ma a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mû eredeti kéziratát Kölcsey sajátkezû aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár õrzi.

1826-ban Pestre utazott, ahol megalapította az Élet és Literatura címû folyóiratot.

Az 1829. évi tisztújításkor a megye fõispánja, báró Vay Miklós Kölcseyt tiszteletbeli aljegyzõjévé tette, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban, 1830. november 17-én, a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki.

1832-ben Szatmár megye fõjegyzõjévé, ugyanabban az évben november 6-án országgyûlési követté választották.

Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerûsített átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért.

Hazatérése után többet politikai közszereplést azonban nem vállalt, kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett.

Utolsó nagy mûve, Wesselényi védelme, melyet barátja hûtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. Halála hirtelen, következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghûlt és egyheti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt.

KÖLCSEY FERENC

HIMNUSZ

A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bõséggel,
Nyújts feléje védõ kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbûnhõdte már e nép
A múltat s jövendõt!

Õseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hõs magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szõlõvesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bûneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgõ fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktõl rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Gyõzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kõhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak vérébõl,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hõ szemébõl!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védõ kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbûnhõdte már e nép
A múltat s jövendõt!

Cseke,  1823. január. 22.

Témához kapcsolódó Erdély-programjaink