Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

KALOTASZEG

Erdély talán legvonzóbb, legváltozatosabb vidéke, mely népmûvészete révén a XIX. század végétõl Európa-szerte ismert. Elnevezését a Kalota nemzetségtõl kapta, mely a honfoglaláskor ezen a vidéken telepedett le.
A tájat így határozta meg Kós Károly: „Eredetileg a Vigyázó (Vlegyásza) lábánál elterülõ, azt a kicsi háromszögletû földterületet jelentette, melyet a Bánffyhunyad alatt összeömlõ Körös és Kalota vize fogtak egybe.
 Tágabb értelemben – és ma így értelmezzük mi és így értelmezi maga a kalotaszegi nép is – Kolozs megyének azt a területét, mely a Kolozsvár–Nagyvárad vasútvonal, illetve országút közén és két oldala mentén Kolozsvártól Csucsáig terül el, melyet délen a Gyalui havasok északi, nyugaton a Vlegyásza havas és Meszes hegylánc keleti lába foglalnak le.
Ehhez az egységes, eléggé zárt területhez dél felé vékony nyúlványban csatlakozik még néhány falu a gyalu-járai út mentén egészen Alsójáráig, észak felé az Almás patak mentén egészen Zsomborig, melyeket néprajzilag Kalotaszeghez kell számítanunk.”
 
      Kalotaszegi tájkép
A Király-hágótól Kolozsvárig terjedõ területen több mint negyvenre tehetõ azoknak a falvaknak a száma, ahol csak magyarul vagy többségben magyarul beszélnek (az itt élõ településeken a románok is jól tudnak magyarul). Ezek a református falvak négy különbözõ néprajzi vidéken találhatóak. Bánffyhunyad környékén és Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonaltól délre elterülõ részt Felszegnek, a nyugati havasoknál, az attól északra esõ részt pedig Alszegnek nevezik, az Almás-patak mentén, a Kolozsvárhoz közel esõ részt, pedig Nádasmentének nevezik, melyet csodás népmûvészete alapján Cifra Kalotaszegnek is neveznek.. Kalotaszeghez tartozik még a Kapus vidéke és az úgynevezett Átmeneti vidék. (Utóbbi Kolozsvár környéke.) Kalotaszeg lakói magukat II. Rákóczi György által letelepített tatárok utódainak tartják. Református vallásúak.

Az e tájon élõkrõl így írt Jankó János földrajzi író, Kalotaszeg magyar népe címû munkájában: „A kalotaszegi magyarság mélyen vallásos, nem káromkodik, a templomot szorgalmasan látogatja, papját tiszteli és becsüli, tanácsát megfogadja. Vallásosság dolgában régi hagyományaihoz ragaszkodik. Kétségtelenül ez õszinte vallásosság egyik szép eredménye a magyarság nyugodt, mérsékelt gondolkozása, józan életfelfogása és nemes önérzete, melyrõl csak ritkán feledkezik meg.”

A vidék legjellegzetesebb épületei a templomok. Különösen zsindellyel fedett tornyaik, melyek fehérre meszelt falai, nyitott árkádos erkélyeik, az evangélistákat (Mátét, Lukácsot, Márkot és Jánost) jelképezõ 4 fiatorony és a Krisztusra utaló magas toronycsúcs – messzi vidékrõl láthatók.

      Kalotaszeg másik nevezetessége, a népmûvészete. Itt még él a hagyomány szeretete. A vidék lakói − és végre a fiatalok is – különösen vasár- és ünnepnapokon felveszik a régi viseleteket. Legszebb ruhájuk a 14 évesnél fiatalabb, konfirmáció elõtt álló lányoknak van. Fejükön gyöngyökkel díszített párta, melybõl hátul hosszú gyöngyös pántlika lóg. Piros vagy fekete kézelõs blúzt, bársonyból készült, gyöngyös mellényt − vállat − fehér, rózsaszínû, kék vagy bordó szoknyát – fersinget − és hímzett gyöngyös kötényt viselnek. Kedvelt régi viselet a muszuly, az elõl felhajtott ráncokba szedett lepelszoknya. Lábaikon piros vagy fekete hímzett csizmát hordanak. A férfiak fekete csizmát és posztóharisnyát, bõ inget viselnek. Felsõ viseletük a hátán sûrûn virágmotívumokkal díszített bõrmellény – melyrevaló − a ¾-es, magyaros sújtásos bõr kozsok, és a hosszú cifra posztószûr. A legények zöld pörge vagy gyöngyös kalapot hordanak.

      Kalotaszeg népmûvészetét az Ezredéves kiállításon be is mutatták óriási sikerrel. A Habsburg-ház tagjai és környezetük is megkedvelte ezt a színes viseletet. Erzsébet királyné több kalotaszegi ruhával rendelkezett. Lányának, Mária Valériának, külön szobát rendeztek be kalotaszegi bútorokkal és varrottasokkal. A kalotaszegi lett az egyik legismertebb magyar népviselet.

Gyarmathy Zsigmondné írta a XIX. század végén: „A kalotaszegi lány egy lábon járó tulipán, mert igazán virít, nemcsak fiatal szépségük, de gyönyörû tájviseletük is, amelyet még szebbé tesz az, hogy mindig tiszták. Hegyes orrú, magas sarkú piros csizmáikat csak akkor vetik le, mikor a patakban sulykolnak. Talán akkor a legszebb, a legragyogóbb a kalotaszegi tájviselet, amikor a nép tömegesen, ünnepi díszben a templomba megy. Az utca földje mintha csak lángolna a piros csizmák bíborától, a napsugár pedig sziporkázó fényben törik meg a gyöngyös párták fehér haván. Rojtos selyemkendõk, lenge hajfonatok röpködik körül a feltûzött muszulyt és a ráncos kötényt. A legfiatalabb menyecskék szintén elvegyülnek a lányok csoportjában, s talán festõiebbek fehér dulanglé-kendõjükkel, amely alól kicsillog a fejhez simuló kis aranyos fejkötõ. Más csoportokban a legénység bokrétás kalappal, dúsan varrott báránybõr mellrevalóban, rátartós délceg mozdulatokkal közeleg a templom felé, ahol már a korosabbja megelõzte a fiatalságot.”

Munkácsy Mihály Honfoglalás címû festményéhez a bánffyhunyadi piacon keresett magyar arcokat. Párizsi mûtermének falát varrottasokkal díszítette. Felesége kalotaszegi népviseletbe öltözött fogadások, vendégségek alkalmával.
     A kalotaszegi házak fa homlokzatait faragásokkal díszítik. Sajnos egyre kevesebb a cirádás lakóház. Az épületeken belül a legszebb a cifra vagy tisztaszoba. Bútoraikat virágmintákkal színesre festik. A piros, a sárga, a kék, a zöld a leggyakrabban használt színek. A szobában a legdíszesebb a tükör és a mennyezetig varrottas párnákkal megrakott vetett ágy. A hímzett varrottasok két módon készülnek: Az „írásos” varrottas sûrû mintázatát az anyagra rajzolják (megírják), majd piros, kék, fehér vagy fekete cérnával kivarrják. A „vagdalásos” módszernél a szövetbõl az egyik irányba tartó szálakat kivágják, a rájuk merõleges szálakat pedig összevarrják úgy, hogy az anyag négyzethálós szerkezetû legyen. Ezeket legtöbbször fehér színben készítik. A tisztaszoba díszei a falon sorakozó, az esküvõn ajándékba kapott színes zománcozott lábasok is.
      Bogártelki viselet és cifraszoba
 
Települései:

 

       Magyargyerõmonostori templom
Felszeg  
Bánffyhunyad, Kalotaszentkirály - Zentelke, Magyargyerõmonostor, Körösfõ, Magyarvalkó, Jákótelke, Kalotadámos, Magyarókereke, Nyárszó, Sárvásár
 
Alszeg
Váralmás, Középlak, Ketesd, Magyarbikal, Zsobok, Sztána, Farnas, Kispetri, Nagypetri, Bábony
 
Nádasmente
Egeres, Kajántó, Kisbács, Magyarzsombor, Inaktelke, Nádasdaróc, Bogártelke, Mákófalva, Türe, Magyarvista, Méra, Szucság, Jegenye, Gyerõvásárhely
 
Kapus-vidék és Átmeneti-vidék
Magyarkapus, Magyarkiskapus, Gyalu, Tordaszentlászló, Szászfenes, Magyarlóna, Magyarfenes, Magyarléta, Györgyfalva
 
Turisztikai látnivalók:

 

Bánffyhunyad: református templom, néprajzi múzeum, minden kedden hetivásár
 
Bogártelke: református templom, népi lakóházak eredeti tisztaszobával, élõ népviselet
 
Egeresen található Bocskai István síremléke és a Bocskai-vár romjai
 
Erdőfelek: Malom völgyi gömbkövek
 

Gyalu: Gyalui vár
 
Györgyfalva: népviselet (Szent Márton nap, Nagypéntek, Szent György nap)
 
Inaktelke: népi lakóházak eredeti tisztaszobával, tájház  
 
Kalotaszentkirály: református templom, Ady-emlékmû, tájház, a falusi vendéglátás központja, Nemzetközi kalotaszegi népzene- és néptánctábor minden év augusztus elsõ hetében
 
Körösfői református templom, állandó népmûvészeti kirakodóvásár a házak elõtt

Magyargyerőmonostoron található Kalotaszeg legrégibb temploma, Debreczeni Márton tájház 
  
 
                                      Magyarléta:   Léta vára
 
                   Sztána:  Varjúvár
 
 
Magyarvista: református templom, népviselet, temetõ
 
Mákófalva: népi lakóházak eredeti tisztaszobával, Kovács Pali Ferenc bútorfestõ mûhelye
 
Méra: református templom, tájház, hagyományõrzõ tevékénységek, Kós Károly által tervezett tejcsarnok
 
Nyárszó: népi lakóházak és kapuk

Sztána: Kós Károly egykori lakhelye a Varjúvár
 

Türe: 18. századi Bánffy-kúria, református templom, mellette római emlékkõ és régi sírkövek

 

 

Forrás:

 

Antos Árpád: Barangolások Erdéyben.

 

Sós Judit – Farkas Zoltán: Erdély. Útikönyv. Jel-Kép kiadó, Budapest, 2002