Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat
Ön a: Home / Morzsák erdélyi útjukhoz / Történelem / / ERDÉLY ÉS A TATÁROK:

ERDÉLY ÉS A TATÁROK

         Erdélybe még a muhi csata elõtt, 1241. március végén (legkésõbb április elején) betörtek a tatárok. Három irányból érkeztek. Az északi szárny a Radnai- (Borsai-) szoroson keresztül jutott át a Kárpátokon (esetleg a némileg ettõl délre lévõ Borgói-szoroson át), és elpusztították a németek lakta Radnát, majd Besztercét, ezután Kolozsvár következett (Kolozsvár és Szeben is a muhi csata napján esett el, április 11-én). Végül a Meszes-hegység mellett hagyták el Erdélyt, és csatlakoztak a Batu vezette fõerõkhöz, egyes egységeik elfoglalták a mai Nagyváradot, illetve részt vehettek Arad, Csanád, Pereg, Szeged elpusztításában is. Talán Csanádnál egyesültek a különbözõ irányból érkezõ erõk. Az északi szárnyat Kadán vezette. Õ Ögödej nagykán fia és egyben Batu kán unokatestvére volt. Erdélyi hadjáratában a seregébe „besorozott” 600 radnai szász is segítségére volt. A fogoly németek kényszerbõl kalauzolták a mongol-tatár hadakat az erdõs vidéken. Erdély és más országrészek feldúlását követõen Kadán (Kádán) feladata lett volna a menekülõ IV. Béla király elfogása.

      Középen, az Ojtozi-szoroson át rontott be Erdélybe Szubutáj (Szubutai, Szübetej) és Bedzsák (Büdzsek) irányításával egy sereg, és legyõzte Pósa vajda seregét. Az erdélyi vajda is elesett az ütközetben. Küköllõvárat még ez a sereg foglalta el, a többi erdélyi központ esetében már felvetõdnek bizonytalanságok, mert a haderõ egyesülhetett a délrõl érkezõkkel, és valószínûleg együtt folytatták hadjáratukat.
    Délen, az Olt felõl is érkezett egy sereg. A Vöröstorony-szoroson át betörõ hadak foglalták el Szebent, majd önállóan vagy más tatár hadakkal együtt pusztították el Gyulafehérvárt, illetve a Maros menti településeket dúlták fel egészen a Szeged melletti torkolatig. Ezt a déli hadat Borundáj (Borudaj), esetleg Bedzsák vezette.
    Erdélyt földrajzi helyzeténél fogva a késõbbi, kevésbé pusztító (és ezáltal kevésbé közismert) tatárjárások is pusztították.
Az 1242 tavaszán lezáruló tatár pusztítás Erdélyben is komoly népességhiányt okozott. A felégetett, lerombolt települések csak lassan éledtek újjá, illetve a megölt vagy elhurcolt földmûveseket, kézmûveseket nehéz volt pótolni. Leggyorsabban a hegyvidékek legelõin jelentek meg új lakosként a pásztorok, akik részben a tatárok által meggyengített kunok fennhatósága alól szabadultak fel. Ez a több hullámban érkezõ migráció a románok õseinek tömeges megjelenését eredményezte, akiknek legelsõ csoportjai (az írott források, a régészeti leletek és a földrajzi nevek alapján) a 13. század elején jelentek meg Magyarország keleti, hegyvidéki területein. Természetesen németek és a kevésbé pusztult területekrõl magyarok is érkeztek Erdélybe. Az ország többi részéhez hasonlóan Erdély lakóit is rettegéssel töltötte el a nomádok visszatérésének lehetõsége. Komolyabb betörésre azonban 1285-ig várni kellett, ez a támadás pedig összefüggött a Magyarországon újra megjelenõ kunokkal.

A tatárjárás után IV. Béla kunokat telepített a néptelen Alföldre, akik sok alkalommal gyõzelemhez segítették õt és utódait. A keresztény magyarságba történõ beolvadásuk azonban egy hosszabb, konfliktusokkal teli folyamat eredménye volt. IV. Béla unokája, a kun anyától született IV. László magyar fõurak nyomására 1282-ben a Hód tavi csatában (Hódmezõvásárhely) legyõzte a pogányként élõ kunokat. A túlélõk Erdély egyes részeit feldúlva a tatárokhoz menekültek és velük tértek vissza 1285 februárjában és márciusában. Ez a hadjárat második tatárjárásként vonult be a magyar köztudatba.

A tatárok Pestig törtek elõre, de ezúttal vereséget szenvedtek és egyes erõik Erdélyen keresztül vonultak vissza.
A nomád harcosok többek között elpusztították Kolozsmonostort és Besztercét, de a Torockó várát ostromló hadaikat a környéken élõ székelyek legyõzték. A tatárok az erdélyi vajda, Borsa Loránd hadaitól is vereséget szenvedtek. Késõbb a király az Aranyos menti településeket a székelyeknek adományozta a torockói vitézségük miatt.
Az 1340-es évek években Moldva felõl megnõtt a tatár betörések száma. 1345-ben a késõbbi erdélyi vajda és a székelyek ispánja, Lackfi Endre (András) egy tatár támadásra adott válaszként rátört a Kárpátok túloldalán élõ tatárokra és több ezer fogollyal tért haza. A székely legendák szerint ekkor jelent meg Szent László és Szûz Mária is a tatárok ellen küzdõ katonák között. Egyes történelmi források alapján az 1345. évihez hasonló, eredményes hadjáratokat vezetett a késõbbi vajda az 1350-es évek elején is. Moldva az 1360-as évekre önállósodott a tatároktól és etnikailag egyre inkább román jelleget kapott. Az Arany Horda Timur Lenk csapásai alatt meggyengült, illetve fokozatosan felbomlott. Legsikeresebb utódállama a Krími Kánság török vazallusként küldött több alkalommal csapatokat a részekre szakadt Magyarországra, elsõsorban az Erdélyi Fejedelemség ellen.
A legjelentõsebb betörés (1658-1661) elõzményét egy lengyelországi háború jelentette.
 
Az 1655-ben kitört svéd-lengyel háborúban a poroszok (az egykor önálló Német Lovagrend lengyel hûbéresként továbbélõ állama) a vazallusi kötelességüket megszegve a svédeket támogatták. Ezért lengyel szövetségesként 1656-ban egy tatár had pusztította a porosz földeket, a lakosság (németek, poroszok) száma jelentõs mértékben csökkent. Az ezt követõ német bevándorlás után a terület már csak nevében volt porosz. A Magyarországot egyesíteni kívánó erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György ezt kaotikus lengyel helyzetet próbálta meg kihasználni.
Lengyel király szeretett volna lenni, ennek a címnek a segítségével elérhetõbbnek tûnt a magyar korona is. 1657-ben a török engedélyével bevonult Krakkóba, de ezt követõen kedvezõtlenül alakult a hadi helyzet.
A svédek részben egy dán támadás miatt kivonultak Lengyelországból, a Habsburgok viszont katonákat küldtek a lengyelek oldalára. A fejedelmet elhagyták a kozák és román segédhadai, a török pedig visszarendelte õt. A fegyverszünetet kérõ fejedelem hadait hátrahagyva tért vissza Erdélybe, melynek élére új fejedelmet kívánt emelni a török.
A lengyel földrõl visszavonuló erdélyi fõerõket Kemény János vezette. A sereg tatár fogságba került, maga Kemény is két évig raboskodott a Krímben és csak váltságdíj ellenében térhetett haza. A török szultán részben a hûbéres tatár hadakkal kívánta megbüntetni a másik vazallus államát, Erdélyt, illetve annak szembeszegülõ fejedelmét, II. Rákóczi Györgyöt.
    Az 1658-ban kezdõdõ török-tatár dúlás kezdetben még elakadt néhány helyen, Szárhegyen például legyõzték a székelyek a tatárokat, de az 1661-ig tartó támadások súlyos csapást jelentettek az erdélyiek számára. Jelentõs területeken kipusztították a magyar lakosságot, az „eredeti” Erdély mellett a Fejedelemséghez csatolt „Részek” (Partium) is komoly veszteségeket szenvedett. Várad több évtizedre török kézre került. A fejedelem ugyanabban az évben (1660) kapott halálos sebet Szászfenesen a török-tatár hadaktól elszenvedett vesztes csatában. Utóda a törökök szemében Barcsay Ákos, majd 1661-tõl Apafi Mihály lett. Rákóczi hívei viszont a Krímbõl hazatért Kemény Jánost tekintették fejedelemnek. Ennek a konfliktusnak a részeként jutottak el a török-tatár hadak a Székelyföldig, ahol Ali temesvári pasa hadai többek között Csíkszeredát is elfoglalták és a Mikó- várat (ma: Csíki Székely Múzeum) is felgyújtották. Az akkor még különálló településként ismert Csíksomlyót és annak templomát is elpusztították, de a Szûz Mária kegyszobor nem pusztult el, megmaradásához egy legenda is kapcsolódik.
    1662-ben az új fejedelem, Kemény János is csatában esett el, így egyértelmûvé vált a törökök által támogatott Apafi Mihály uralma, aki az önálló Erdély utolsó fejedelme lett. Bizonyos értelemben önálló volt Erdély, ugyanakkor minden korábbinál erõteljesebben érvényesült a török függés.
Késõbb 1694-ben és 1717-ben is betörtek a tatárok Erdélybe, illetve az ország más részeibe is. Az 1717. évi ún. „utolsó tatárjárás” már a Habsburg Birodalom részeként újraegyesült Magyarországot sújtotta, jelentõsége egyes helyi tragédiáktól eltekintve már csak annyi volt, hogy a Kárpát-medence népeinek tudatában még jobban rögzült a „kutyafejû tatár” képe és évszázadok elteltével sem halványult el a korábbi támadások borzalmainak emléke.