Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat
Ön a: Home / Morzsák erdélyi útjukhoz / Hagyományos mesterségek / / Bivalytartás a Sóvidéken:

Bivalytartás a Sóvidéken

Márton Béla

E házi állatról szóló szaktanulmányok kiemelik, hogy őshazájuk Délkelet-Ázsiában, Indiában valamint Északkelet-Afrikában volt. Életük és tartásuk a meleg és mocsaras vidékekhez kapcsolódik. Egyes alfajaik a mai napig vadon, a szabad természetben élnek Ázsiában és Afrikában. A fent említett térségekben a rizstermesztés előkészítésében hasznosították őket. Európába először a déli zónába került, a keleti népek nyugat felé vándorlásával áll kapcsolatban. Legnagyobb tömegben Indiában tartják, ott a számuk eléri az 50 milliót. Más rizstermelő vidékeken a számuk kisebb Afrika és Európa felé. Olaszország déli részébe az arabok révén jutott el, Délkelet-Európába pedig a hódító törökök hozták be.
Erdélybe az örmény, görög, macedón és bulgár kereskedők révén kerültek. A magyar népnyelvben lévő ”bivaj'' "bihal", a román nyelv "bivol" szava a bolgár nyelvből ered.
Az erdélyi bivaly tartás legkorábbi levéltári adatai 1627-1652-es időszakból valók. Azt is írásbeli dokumentumok bizonyítják, hogy először a Küküllőktől délre eső földesúri birtokokon honosították meg őket, és csak azután terjedtek el Erdély északnyugati vidékein. Fogaras irányából terjesztették őket Kolozs megye felé, majd Dés és Szilágy megye irányába.
A XVII-XVIII. században csak a fejedelmi és nemesi udvarokban lelhetők fel. Akkoriban kimondottan a finom tejéért tartották. A XIX. század elejétől már falusi papok, iskolamesterek háztartásában is előfordulnak. A XIX. század közepétől a felszabadított jobbágyok gazdaságában is szaporodni kezdtek. A múlt században két erős bivalytartó góc alakult ki: Fogaras valamint a Gyalui vártartomány vidékén. E két központból terjedt el fokozatosan a szegény sorsú emberek körében, mivelhogy olcsóbban meg lehetett vásárolni őket, és könnyebb, egyszerűbb volt a tartásuk, mint a fehér szarvasmarháké. Az említett tényezőkön kívül földrajzi-klimatikus okok is meghatározták elterjedésüket. Hidegre érzékeny állat, emiatt a havasi zónában nem szaporodhatott el. Minden említett területen gondoskodni kellett számára a meleg istállóról. Az Indiában kialakult természete megkívánta, hogy nyár idején fürödni tudjon. A bivaly mocsaras, tavas legelőket talált Fogaras, a két Küküllő, Kolozs megye, Szilágy megye legelőin. Tartása sehol nem terjedt fennebb a kukorica termesztésének zónájánál, ez is meleg kedvelő, termesztett növény. A bivaly tartás fontos tényezője a kukoricakóró, melyet szívesen fogyaszt, akár ki is telel vele, és alig kerül pénzbe, a legolcsóbb takarmány.
 

Sóvidéki vonatkozások

E háziállat sóvidéki elterjedését és tartását több tényező határozta meg, ezek az alábbiak: Az éghajlat mérsékelt. A kukorica megterem az itteni falvakban. A terep hegyes-völgyes, a határutak nagyon rossz minőségűek, melyeket a bivaly elég jól elvisel. A termőtalaj nagy része harmad - negyed osztályú. E tényezők évszázadokon át meghatározták a sóvidéki családok életét, többségük szegényesen tengette életét. Bivalyat a szegény ember is tudott vásárolni. Kitűnő tejévei javult a szegény családok élelem ellátása. Parajdon a Sóvidék szívében évszázadok óta sóbányászat folyik.
Levéltári adatok bizonyítják, hogy a só felvonására, a bányabeli víz elszigetelésére a bivalybőr volt a legalkalmasabb. Már 1780-ban a bánya egyes részeibe "bivalybőrmálhába szálltak le". 1816-ban a parajdi sóbányában 85 méter mélyre jutottak. A József-bányából, a Nádor-bányából a sót kötéllel bivalybőrben vontatták fel. Íme a bivaly tartás másik fontos tényezője: bőrét rendszeresen fölvásárolta a Kincstár, a Bánya. Egyetlen bőrféle volt, amely szívósan ellenállt a kősó maró hatásának.

Bivalytartás nyár idején

Alsó- és Felsősófalvának kétféle legelője volt. Egyik a házak közelében, a falu közeli határában. Ide csapták ki a fejős teheneket és a fejős bivalyokat. Mindkét faluban vegyes csordát alakítanak. A pásztorfogadás Szent György napja előtt történik a falu központjában, rendszerint vasárnap délután. Erre az alkalomra a "küsbíró" meghívta a gazdákat és pásztorjelölteket. Például 1995 - ben bivalyonként az alábbiakat kapta a pásztor: 1 véka krumplit, "pityókát", 1 véka búzát, 8 ezer lejt, "egy tarisnyálást négy tagú pásztorcsaládnak". A tarisnyálás az alábbiakat jelentette: két kenyér, sajt lehetőség szerint, tojás, szalonna, túró vagy kolbász, esetleg lekvár. Fontos volt, hogy a tarisnyálásból négyen tudjanak jóllakni napi háromszor. A bivalyok a legelőre Szent Márton napjáig (nov. 11.) vagy a hó lehullásáig jártak ki. Legelés közben lassabban haladt a fehér marhánál, a füvet jobban lerágja, "legyalulja". Ilyen okok miatt a bivalyok hátrább maradnak. Meleg időben nagyon igénylik a fürdést. Ha tavat, patakot vagy folyót lát, hosszan fürdik benne. Bíró Sámuel, sóváradi adatközlő elmondta, hogy nyár idején bivalyszekérrel hordták haza a szénát. A háziállat a társait a vízben látta, a két bivaly a szekeret bevitte a Kisküküllőbe, az asszony ott jajveszékelt a széna tetején, naplementig nem lehetett őket onnan kihajtani. Sóváradon hármas határ volt. A nagyméretű legelőn a bivalyok külön váltak, lassabban haladtak. Arról is beszélt, hogy 1920-1935 között Sóváradon külön bivalycsorda volt körülbelül kétszáz bivallyal. Szovátán is volt régebb külön bivalycsorda. Az első világháború után a Sóvidéken tartott bivalyok száma ezer körül volt, napjainkban 60-80 között mozog. Este a csordából éppen úgy hazatalál, mint a tehén. Kálmán László felsősófalvi bivaly tartó arról tájékoztatott, hogy az ő bivalya a 20 kilométerre lévő hegyi legelőről (az első nap után) "hazaszökött", tehát egészen jól tájékozódik. A közeli legelőn kívül Sóváradnak is meg a két Sófalvának is volt kinn háló csordája. A meddő bivalyokat és teheneket ezen legeltették a falutól távol. A mozgékonyabbak nyakára kolompot kötöttek, amit a "Iepedős (vándor) cigányok készítettek". Csak nyár végén vagy később hajtották őket haza. Alsó- és Felsősófalvának Bogdánban volt a kinn háló csordája. Lukács Sándor felsősófalvi gazda úgy emlékszik, hogy a falunak 1950-60 között folyamatosan 260 bivalya volt. Hasonlóan nagy volt a számuk 1900-1940 között is.
Bár a hegyi legelőn lévő szarvasmarhák többsége meddő, a pásztor tartott borjas bivalyt. Fejésre karókból és rudakból külön rekeszt készít, "lészából állítja össze". A tej egyik részét elhasználja a család, a másik részéből sajtot készít.
Bárhol is fejik, mindenképpen vigyáznak az alábbi szempontokra: hirtelen ne változzon a fejő, mert idegennek nem adja le a tejet. Ahogy szoktatják az első napokban, úgy viselkedik később. Könnyebben leadja a tejet, ha a fejés kezdetekor ennivalót lesznek a jászlába. Ha legtöbbször az asszony feji, akkor a férjének meglepetésszerűen nem adja le a tejet.
Általános szokás, hogy fejés előtt a "csicseit" megmossák, majd ronggyal megtörlik. A legtöbben deszkából készített széken ülve fejnek. Edényük régebb a "fasejtár" volt, mostanában a "cinsejtár" vagy a "zománcos-sejtár". Ez az edény egyfülű, 7-8 liter tej fér bele.
A jól táplált bivaly az optimális tejelő időszakban 8 liter tejet adhat naponta, annál többet soha. A többségük csak 5-6 Iitret ad. Viszont a bivalytej zsírfoka eléri a 8 fokot. A begyűjtő központban két liter tejként vesznek át egy liter bivaly tejet. A tej hasznosítása az elmúlt 95 évben sokirányú volt. A háztartásban felhasználják édestejként, aludt-tejként, tört-tejként, kávéként. A tejéből készítenek vajat, ez mindig fehérebb a tehénvajnál. Tejszíne jelentős mennyiségű és finom. A sóváradiak a bivalytejet 1940-44 között felhordták a szovátai nyaralóvillákba, és ott a vendégek magas áron megvették tőlük. Felső-sófalváról 1994 óta magánkereskedő visz 20-30 liter bivaly tejet a vendégeinek. Fejéséről elmondták, hogy tejelő időszaka jóval hosszabb a tehénénél. Kálmán Lídiának volt olyan bivalya, amelyet egyfolytában három évig is fejt. A tehénnél nagyobb az életkora, húsz éves korában még tejet ad.
 

Gondozásuk és hasznosításuk a hideg időszakban

Az őszi dér lehullásakor a hegyi legelőről haza szokták hajtani őket, hogy a hideg éjszakák ne tegyenek kárt bennük. A Sóvidéken a bivaly istállója méret, anyag és szigetelés szempontjából egyezik a tehenekéveI. A legtöbb pajta fából készül, de látható kőből és téglából épített is. A fedél alatti térben szénát vagy más takarmányt tároInak, mindenik jó hőszigetelő. Így a szarvasmarhák légzéséből eredő meleg levegő nem távozhat el, a bivalyok nem fáznak. Az is növeli a meleget, hogy a pajtában 2-3 vagy több állatot tartanak. Az ajtó, ajtótok repedéseit agyaggal vagy ronggyal tömítik. A helyszínen megtekintett istállókban a bivalyok csakis lánccal voltak a jászol vaskarikájához kötve. Amint a gazdák elmondták, előfordul, hogy a bivaly eloldódik, de nem bántja társait. Ha belőlük több van az istállóban, akkor közéjük "választófát" állítanak. Ez távol tartja őket egymástól, s ugyanakkor viszketegség esetén az oszlophoz dörzsölődhetnek.
Éjszakára alomnak kórémaradékot, szalmát vagy vegyes gazt tettek. Nem igényes az alomra. Ezen a vidéken fontos istállótakarmány a széna és a kóró. A hegyvidéki szálasabb, durvább szénát is megeszi. A benne lévő sásleveleket ott hagyja a jászolban. A kukoricakórót szívesen eszi, és jól hasznosítja. Nem igényli annak fölaprózását, mert erős fogazatával nyugodtan földarabolja Leginkább éjszakára tesznek eléje kórót. A jó minőségű szénához meg sarjúhoz zabszalmát vagy búzaszalmát kevernek, és "rázott" néven ezt is föletetik vele . Akinek van miből, az a fejős bivalynak "egy kis locsát" vagyis moslékot ad, ettől jobban tejel. A kukoricaliszt, zabliszt, árpaliszt leginkább összekeverten tetszik neki. Ha éppen bocsa vagyis kisborja van, akkor "három csicsből" kifejik a tejet, és csak utána engedik hozzá a borját. Általában 10 hétig hagyják szopni. A bocsát fokozatosan szoktatják hozzá a szálas takarmányhoz.
 
A bivaly igázása
 
 Tucatnyi gazda mondta el, hogy ez a háziállat erős, kitűnő igavonó. Járomba fogva húzza a szekeret, az ekét és a boronát. Lassabban halad a tehénnél, de hegyre, emelkedőre is kihúzza a megrakott trágyás vagy szénás szekeret. Velük végezték el a trágya kihordását. A savanyú, sovány termőföldet szerves trágyával lehet javítani. Egy jó szekérnyi istállótrágyáért 1996 tavaszán tízezer lejt adtak. Tehát ez a "terméke" is pénzzé alakítható. Kivételes ereje egyrészt a fejlett izomzatából, másrészt alacsonyabb, zömökebb testfelépítéséből ered. Velük meg lehetett szántani a sóvidéki meredek hegyoldalakat, építésre alkalmas követ lehetett hordani a határ távoli, hegyes-völgyes részeiről.
Akinek nem volt lova, az bivalyokkal hordta be a búzát, a szénát, s az erdőről a tűzifát. Lassú fejlődéséhez igazodva csak három éves korától fogják járomba. A sófalvi adatközlők arra is kitértek, hogy csak fokozatosan szabad a nagy terhekhez szoktatni, mert ha erre nem figyelnek, akkor a gerince rendellenesen meggörbül fölfele. A nagy rakománytól sem ijed meg, emelkedőre is kihúzza a szekeret. Lukács Sándornétól tudjuk, hogy a nagyméretű régifajta cséplőgépet is elhúzta 2 bivaly. Önsúlya is jelentős. Az öregé eléri a 6-7 mázsát. A meddő bivaly igen alkalmas igázásra. Évente 30-40 napon át szántottak velük, e nehéz munkát jobban viselte a tehénnél. Lassú természete miatt szíjostorral, szántás közben pedig ösztökével biztatták. Ha füves helyen dolgoztak vele, akkor szájkosarat tettek rájuk, hogy ne egyenek lépten-nyomon. Irányításukra, biztatásukra ilyen szavakat használtak: HÓ BÉ (balra), CSÁ BÉ (jobbra), Hí NE! (Előre!). Befogáskor KÜR BÉ! szóval irányítják.
Hátrahajló íves szarva miatt a járomba csakis egyenes "BÉLFÁT" faragnak, a szarva csak így fér el. A vasalását kovácsnál végzik, "kalodába" zárják, hogy ne tudjon mozogni. A kaloda vastag és erős csertölgy oszlopokból meg hevederekből készül. A nyakát és a fejét erős karikákkal meg láncokkal rögzítik. A patkókat nyáron sem szedik le róluk, mert így a lábuk jobban bírja a köves, kavicsos utakat.
Sóvidéken a bivaly tehénnek az alábbi neveket adják: Juci, Kati, Linka, Mari, Rigó, Rózsi, Zsófi. A bivalybika neve: Baksi, Gyuri, Miska vagy Pista. E nevek egy része egyezik a tehenekével, más részük viszont csakis bivalynévként fordul elő. A bivalyok teherhordó szekerét mind a két Sófalván taligának hívják.
 
A bivalytej más vonatkozásai és feldolgozása
 
 Minősége, íze minden más tejet felülmúl. A teje édes, kellemes ízű és nagyon zsíros. Akinek a gyomra nincs hozzászokva, azt meghajthatja. Nagyon fontos étkezési tényező, hogy a szegény sorsú emberek is naponta elsőrendű tejtermékeket fogyaszthattak. Közel 150 éve múlt, hogy városokon divatba jött a tejeskávé fogyasztása. A Szovátára és Parajdra érkező üdülővendégek ilyen célra is vásároltak bivaly tejet, a bivalyos gazdának ez is pénzforrást jelentett.
Engi Róza (Lukács Sándorné) házánál több mint 60 éve bivaly van. így lehetősége nyílt a bivaly tulajdonságainak nagyon árnyalt megfigyelésére is. Tőle tudjuk, hogy "üzekedés idején nem akarja leadni a tejet, rendszerint csak este fejhető". De ha nem próbálja a gazda reggel is, akkor többé nem vezethető vissza a kétszeri fejés. Az "előhasú" (elsőször szülő) bivalynak kicsi a bornyúja, de az idősebbé van akkora, mint a tehéné. Jobban félti a borját, mint a tehén. Az első hetekben nem lehet kiengedni itatni az udvarra, mert rövid idő múlva idegesen, nagy erővel "ront be" a kicsinyéhez. Igényli, hogy ugyanabban az órában fejjék; ha erre nem vigyáznak, nem adja le a tejet. Engi Róza 3 rétű gézen szűri át a tejet. Megfigyelte, hogy hamarabb megalszik, mint más tej. Sajtot is gyakran csinált belőle. Hat liter tejből lett egy kiló sajt. A tej megoltásához "bocsoltót" használt. Olyan kitűnő az oltója, hogy a juhpásztor egy ilyen oltóért 8 kiló sajtot és egy kiló ordát kínál. Ez tele van eredeti tejjel. Ha hiányzik, fel keIl tölteni bivaly tejjel. Az oltó felső nyílását (végül) beköti madzaggal, és tél idején felakaszt ja a konyha gerendájára, a kályha fölé. Ott megszárad, összeaszik, kívül a bőre ráncos lesz, belül a tartalma sajtszerűen megkeményedik. Minőségét hónapokig megtartja. Használat előtt bőröstől vágnak belőle egy szeletet, langyos vízzel feloldják, és kanállal átgyúrják. A régi oltóból 10 liter tejhez elég egy evőkanálnyi. Sajt után ordát is szoktak készíteni. A savót odateszi a kályhára, megmelegíti, és mikor kezd főni, akkor a reggeli, friss bivalytejből, az edény szélénél beletölt tapasztalat szerint. Hozzáad 1-2 kanál ecetet, majd fakanállal az alját felkavarja. Amikor kezd főni, látszik benne a darabos orda. Utána egy tiszta fazékra "pléhszűrőt" tesz, arra gézt, s a merengető kanállal kiszedi az ordát rá a gézre. Ha a savó nagyja lefolyt, a géz nyílását összefogja, madzaggal átköti, és felakasztja a kályha közelébe. Alája edényt tesz a csepegő savónak. A bivalysajt finomabb, zsírosabb a juhsajtnál meg a juhordánál.
 
A bivaly levágása és a húsa
 
 A bocsot, a bikaborjút hat hetes korában szokták levágni. A húsa jobb ízű, mint a fehér áIlaté, a színe vörösebb. A bőréből lábbeli felsőrészt, a hám keskenyebb darabjait lehet elkészíteni. A bocs bőre is tartós. Feketére festik.
Felnőtt bivalyt csak a háború utáni években vágtak itthon. Amint Vágási László felsősófalvi gazda és mészáros elmondta, nehéz feladat a bivaly levágása. A homlokcsontja nagyon vastag. A vágásra úgy készítik elő, hogy a fejét láncokkal kantárszerűen lekötik, utána erős láncokkal a hátát is, hogy ne tudjon farolni. Fejszével vagy taglóval fejbe verik. A taglózás nehezen megy. Egy ütés után ritkán esett le. "Olyan eset is volt, hogy egymást hárman váltottuk az ütésben, mind elfáradtunk. Ha elszédült, régifajta szuronnyal megszúrtam a nyakacsigáját, de csak úgy esett össze, ha a szúrás elérte a gerincvelőt. Egyszer rendőrrel lövettük meg. A láncot elszakította, és vadul menekült."
A bőréből a hám legterheltebb részét, a szügyhámot készítik. Nagyon jó minőségű gyeplőt és varrószíjat is lehet belőle készíteni. A II. világháború után sóbányai felvontatásra a bőrét már nem alkalmazták. Más vidéken a bőréből széles és tartós transzmisziószíjat is vágtak.
 
Betegségeik és gyógyításuk
 
 Jellemző vonásuk az igénytelenség. Sem ennivalóra, sem ivóvízre nem igényesek. Viszont nyár idején nagy szükségük van a fürdésre; télen pedig nem időzhetnek hosszan a hidegben meg a hideg istállóban. Ritkán betegednek meg, s ha mégis előfordul, akkor a betegségek többsége összefügg a meghűlésseI. A II. világháborúig, sőt a kollektivizálásig (1962) a helyi népi gyógyász ápolta őket. A két Sófalvának nagy tapasztalatú, "tudós embere" volt (Szász Zsigmond) 1970 tájáig. Kár, hogy nem sikerült írásban rögzíteni hathatós módszereit.
 
A bivaly értéke a gazda szemében
 
 Közkedveltségét, hasznosságát az is mutatja, hogy 1950 táján Felsősófalván kétszáznál több, Alsósófalván ugyanabban az időben kétszázötvennél is több bivalyt tartottak. A gazda szemében az a bivaly szép, amelyik nem sovány, a szarva nem nyúlik oldalra, hanem hátra. A szügye széles és erős. A lepenyője (szűgyelőlli lebeny) alig látszik, helyében kidudorodó bog, göb emelkedik. A járása nem kaszáló, az első két lábát nem veri össze.
Csúf az olyan bivaly, amely lesoványodik, amelynek nagyon kiemelkednek a csontjai, vagy a nagy tehertől a gerince felfele görbül. A csúnya bivalynak kisebb a vásári értéke.
"Kucifántos állat"-nak tartják. Valóban érzékenyebb idegzetű, mint a fehérmarha. A felesleges meg az öreg bivalyt a parajdi, a korondi, az etédi vagy az alsósófalvi vásáron értékesítették. 1962 -1990 között az udvarhelyi vágóhíd vette át.
A több évszázados tartás során szólások és közmondások alakultak ki vele és róla. "Lusta, mint a bivaly. Neked megyek, mint a bivaly a kórónak. Mozdulj meg, olyan vagy, mint egy nagy bivaly! Az úgy bírja az ütést, mint a bivaly." Bizonyosnak látszik, hogy ennél sokkal több szólást őriz a sóvidéki népnyelv.
 
Válogatott szakirodalom:
 
 Dr. Kós Károly: A bivaly a kalotaszegi parasztgazdaságban, tanulmány az Eszköz, munka néphagyomány c. kötetben, Kriterion, Bukarest, 1979.
Dr. Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok, 163.0. Kriterion, Buk. 1976
P. Madar Ilona: Adalékok a parajdi sóbányászathoz és sókereskedelemhez, Bp. 1988
Magyar Néprajzi Lexikon 1. 292.0., Bp. 1977