Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat
Ön a: Home / Morzsák erdélyi útjukhoz / Híres személyiségek / / BOCSKAI ISTVÁN - Erdélyi fejedelem-:

BOCSKAI ISTVÁN - Erdélyi fejedelem-

        Bocskai István nevét a legnagyobb magyar uralkodók között emlegetik, noha kevés ideig volt hatalmon. 1605 februárjában lett a háromfelé szakított, a török és a német–római birodalmak közötti senki földjévé, hadak felvonulási területévé alacsonyított Magyarország és Erdély fejedelme, majd 23 hónapi uralkodás után, 1606. december 29-én meghalt. Ez a rövid idõ elég volt ahhoz, hogy jó irányba fordítsa és döntõen meghatározza a következõ évtizedek eseményeinek alakulását. Ennek az alig két évi uralkodásnak a megértéséhez ismernünk kell az elõzményeket és Bocskai életrajzát.       
Bocskai István 1557. január 1-én született Kolozsváron, egy pénteki napon, ahol apja, Bocskai György, mint Ferdinánd király megbízottja tartózkodott, a Mátyás király szülõházával szemközti házban. Édesanyja, lekcsei Sulyok Krisztina, egy elõkelõ délvidéki családból származott. A Bocskai család birtokai Biharban terültek el, a birtokok központja Kismarja volt, a család nemesi elõnevében is ennek a helységnek a nevét viselte. A kismarjai Bocskai család a XIV. században jelent meg a tekintélyes családok között. A családi legenda azt tartotta, hogy a család õsapját Miczbánnak hívták, akitõl hat gyerek és azoktól ugyanannyi család származott.
Ezek egyike volt a kismarjai Bocskai család, melynek címerállata egy üllõ helyzetébõl felemelkedõ oroszlán, amely jobb mellsõ mancsában hegyével felfelé álló nyilat tart. Az oroszlánnak hatágú farka van, ez utalás a Miczbántól származó hat családra.
 
A Bocskai-család címere
Bocskai István Bécsben, majd Prágában, a királyi udvarban töltötte gyermekkorát. 1576-ban, tizenkilenc éves korában Erdélybe jött. Egy olyan nemesifjú, akinek családi öröksége Biharban volt, semmilyen karrierlehetõséget nem tudott találni a nyugat-magyarországi fõúri társadalomban. Alig húszéves korában már a fejedelmi tanács tagja, 1581-ben, Báthory Kristóf vajda halála után unokaöccsének, Báthory Zsigmondnak a nevelõje és az országot kormányzó négytagú testület tagja lett.
   Életrajzából tudni lehet, hogy nem járt magasabb iskolákat, ismereteit a mindennapi politikai és katonai gyakorlatból nyerte. Alapos jogi tudása volt, amelyet Werbõczi Tripartitumából nyert. Németül biztosan tudott, hiszen gyermekkorát a császári udvarban töltötte. 
       1583-ban Bocskai István megnõsült. Felesége, beregszói Hagymássy Margit-Katalin, az egyik leggazdagabb bihari fõúrnak, Varkocs Miklósnak volt az özvegye, aki a Bocskaival kötött házasságába magával hozta elsõ házasságából származó fiát, Györgyöt is. Ez az adat azért fontos, mert Bocskainak és Hagymássy Katának nem volt gyermeke.  

1588-ban az erdélyi országgyûlés az alig 16 éves Báthory Zsigmondot nagykorúnak nyilvánította és fejedelemmé választotta. Zsigmond 1592-ben nagybátyját, Bocskai Istvánt Várad fõkapitányának nevezte ki, ezzel Erdély legfontosabb végvárát és a hozzá tartozó birtokokat adta a kezébe.

      1593-ban befejezõdött az 1552-ben három részre szakadt Magyarország történelmének elsõ szakasza és elkezdõdött a második, amelyet tizenötéves háborúnak is neveznek. Erdélyben létrejött egy egységes magyar állam eszményében gondolkodó part. Ennek a pártnak volt a szószólója Bocskai István. Báthory Zsigmond fejedelem szerette volna csatlakoztatni Erdélyt a törökellenes ligához, de az óvatos erdélyi országgyûlés azon a véleményen volt, hogy Erdély csak azután szakadjon el a Portától, miután Buda már vissza lesz foglalva. Ennek a politikai vitának a nyomán Zsigmond lemondott, de pár hónap után Bocskai István segítségével visszatért Erdély trónjára, 1594 nyarán elfogatta és Kolozsvár fõterén kivégeztette a törökökkel békét fenntartani akaró fõurakat.

         Belgiojoso Jakab kassai kapitány Bocskait szemelte ki egy újabb birtokelkobzási per alanyául. Felszólította az akkor már évek óta visszavonultan élõ fõurat, hogy jelenjen meg elõtte és tisztázza magát a törökbarátság vádja alól, de ezzel egyidõben a császári csapatok ostrom alá vették Bocskai várait: Szentjobbot és Kerekit. A harmadik várában, Sólyomkõvárban tartózkodó Bocskai nem tehetett mást, fegyvert fogott az élete védelmére. Ekkor érte õt egy személyes csapás: valószínûleg a veszedelem okozta gondok súlya miatt felesége, Hagymássy Kata megbetegedett és meghalt. Ezután Bocskait egy csodálatos esemény mentette meg: a császári zsoldban levõ, Belgiojoso parancsnoksága alatt álló református hajdúk fellázadtak, mert nem értették, miért kell nekik egy református úrnak a birtokát pusztítani, ahelyett, hogy a törökökkel harcolnának. 1604. október 14-én éjszaka az egész hajdúsereg felkerekedett és átállt Bocskai pártjára. Ezzel kezdetét vette a Bocskai szabadságharc.
Bocskai-szobor a budapesti
Hõsök terén
      Ezek a reformátushajdúk 1604. október 15-én Álmosd és Diószeg között kivívták Bocskai számára az elsõ nyert csatát, másnap bevonultak Debrecenbe, november 11-én Kassára, ahonnan a császári fõkapitány, Belgiojoso elmenekült. Pár nap után, amikor a török szultán elismerte ezt a címet, Bocskai felvette az Isten kegyelmébõl Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura és a székelyek ispánja címet. December 12-én az erdélyi rendek csatlakoztak a szabadságharchoz. 1605. február 16-án Bocskai visszaállította a székely szabadságjogokat, 21-én pedig a Nyárádszeredára összehívott erdélyi országgyûlés erdélyi fejedelemmé, 1605. április 28-án a Szerencsen tartott magyar országgyûlés Magyarország felséges fejedelmévé választotta Bocskait, aki 1605 novemberében átvette Lalla Mohamed nagyvezír kezébõl a szultán által neki felajánlott koronát. 1605. december 12-én majdnem tízezer hajdúkatonájának földet adva letelepítette õket. Bocskai az egyetlen magyar szabadságharcvezér, aki földet adott a katonáinak. Utána sem Rákóczi, sem Kossuth nem volt képes vagy nem akart ilyen politikai lépéseket megtenni.
     
 Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan Bocskai diplomáciai tárgyalásokat folytatott a császári udvarral, amelynek eredményeképpen 1606 júniusában megkötötte a bécsi békét. Ennek értelmében a császári udvar biztosította a szabad vallásgyakorlatot a magyar protestánsok számára, Ugocsa, Bereg és Szatmár vármegyéket az Erdélyi Fejedelemséghez csatolta és elismerte Erdély függetlenségét. A császár beleegyezett abba, hogy Magyarországon a magyar törvények által kormányozzanak és magyar hivatalnokok legyenek kinevezve, visszahozatták Magyarországra a Szent Koronát. A császári udvar kötelezte magát arra, hogy békét köt a törökökkel, nyugodalmat teremtve a teljesen kipusztított Magyarországnak és Erdélynek. Ennek szellemében, Bocskai István közvetítésével lett megkötve a zsitvatoroki béke, amely pontott tett a tizenötéves háború végére.
          
Bocskai-szobor Genfben
Bocskai már nem tudta élvezni politikai és hadi vívmányainak gyümölcsét, 1606 decemberében megbetegedett és meghalt. Betegségének feljegyzett tünetei arra engednek következtetni, hogy szív- vagy vesebajban szenvedett. A kortársak azonban Káthai Mihály kancellárt vádolták méregkeveréssel és a fejedelem halála miatti elkeseredésükben õt ölték meg. 
A Bocskai vezette szabadságharc az elsõ és egyben az egyetlen magyar szabadságharc, amely gyõzelemmel végzõdött, Bocskai volt az a vezér, aki nemcsak eszményi vagy morális gyõzelmet aratott, hanem kézzelfogható, a társadalom nagy része számára jogokat, elismerést és szabadságot tudott kiharcolni. Nem lehet felmérni, mi lett volna a magyarságból Bocskai szabadságharca nélkül. Az egyetemes vallásszabadságért harcoló Bocskai kivívta az egész protestáns Európa tiszteletét. Õ az egyetlen magyar fejedelem, akinek Nyugat-Európában szobrot emeltek, mégpedig a reformáció központjában, Kálvin János városában, Genfben.
     Kassán halt meg, majd testét Erdélybe hozták, ahol 1607. február 17-én a kolozsvári Fõtéri templomban tették ravatalra, majd innen vitték eltemetni a gyulafehérvári székesegyházba, a többi nagy erdélyi fejedelem mellé. 
          
Forrás:
 
Lukács József: Bocskai István, az egyetlen gyõztes magyar szabadságharc fejedelme (I.-II. rész). Erdélyi Gyopár, 2006/6, 2007/1.