Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

BÁTHORY GÁBOR

1608. március 7-én Báthory Gábor (Nagyvárad, 1589. augusztus 15. – Nagyvárad, 1613. október 27.), hajdúi segítségével, az erdélyi fejedelmi trónra lépett, lemondatva elõdjét, Rákóczi Zsigmondot. Õ volt a nagy nevû Báthory család utolsó fejedelme.
Elõdje, Rákóczi Zsigmond bukását a hajdúk felkelése okozta: a Nagy András vezette katonák a Bocskai halálával semmissé lett privilégiumaik megújításáért szálltak harcba II. Rudolf csapatai ellen. Rákóczi nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot a királlyal, így a helyzetük rendezését ígérõ Báthory gond nélkül megnyerte a hajdúk támogatását ellene. Rákóczi beletörõdött a bukásba, és már 1607 októberében megalkudott Báthoryval: hatalmas zálog fejében 1608. március 5-én lemondott fejedelmi címérõl. A hajdúk nagyra értékelték lemondását, és garantálták biztonságát.
Az új fejedelem, ha kellett, protestánsnak, ha kellett, katolikusnak mutatta magát, uralkodását állandó nyugtalanság jellemezte. Erõszakos kormányzásával, erkölcstelen magatartásával maga ellen fordította az erdélyi rendeket, Szeben szabad királyi város elfoglalásával pedig az erdélyi szászokat. Havasalföldi hódító hadjáratai miatt kivívta a törökök haragját.
Bethlen Gábor eleinte támogatta, megszerezte számára a fejedelemséget, de még Báthory Gábor meggyilkolása elõtt, 1613. október 23-án a kolozsvári országgyûlés fejedelemmé választotta. Végül török segítséggel Báthory ellen vonult egészen Nagyváradig. Trónja megmentése érdekében Báthory át akarta adni Váradot a törököknek, emiatt Abafy Miklós a hajdúk segítségével megölette.

Móricz Zsigmond a Tündérkert címû mûvében örökítette meg Báthory Gábort uralkodásának zaklatott 6 esztendejét, a következõ képpen zárva a történetet:
 
„A levél másnap este nyolc órakor már a Bethlen kezében volt. Vacsora mellett ült az urakkal, s mindnyájan nehéz szívvel ültek az asztalnál. Csak Szkender basa volt vidám, ami az erdélyieket annál jobban nyomta. Bethlent mindenki becsülte, sokan szerették, de ezek az urak, akik a nagy Bocskai kérését, hogy az általa kijelölt fõurat válasszák fejedelmükké: nem teljesítették, ezernyi hála mellett sem, hogy a szabad fejedelemválasztás elvén csorba ne essen; most kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodjanak, hogy paranccsal, fegyverrel kényszerítsenek rájuk valakit... Titkos könnyek szivárogtak a kemény arcokra, s mindenki esküdött, hogy jobb lett volna meg nem érni ezt a napot...

Bethlen rögtön elolvasta a levelet.

- Ó a boldogtalan! - kiáltott fel rémülten - Meggyilkolták Báthory Gábort!

Az egész társaság megdermedett.

Mintha lidércnyomásból szabadultak volna, s mégis szörnyû volt a rémület.

Néma csend lett, mint a kriptában, az arcok a füstös fáklyafényben kísértetiesen meredtek Bethlenre.

- Olvasd fel a levelet - szólt Bethlen Pécsi Simonnak, s odaadta a papírt.

Pécsi felállott, s fulladt hangon, kissé patetikusan, mint egy búcsúztatót, olvasta Géczy levelét.

Szkender basa tudott annyit magyarul, megértette. Õ szólalt meg elõször:

- Bátor volt, vitéz volt, nagy szerencséje volt... immár elmehetek magam dolgára... Ez az egy ember félelmesebb volt, hogysem mint az egész erdélyi, magyarországi, s német birodalom minden hada...

Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy, megváltó csodatevõ reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt kitûzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot.

Bethlen így szólt:

- Másoknak a fejedelemség dicsõség öröm és jóérzés: nekem teher és lesújtó sors... Mások életük legfõbb munkáját végzik érte: én ki nem térhettem elõle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban, s tündökölnek, mint az aranymadár az égen: én szomorú vagyok s fekete. Bizony tündérország elmúlt Erdélybõl, mind fejedelmével együtt, s a szép asszonyokkal... Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert, s nincsenek más asszonyaink, csak szegény szenvedõ némberek, akik böjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után s takarékoskodni mások pazarlása után... Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók... Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe...

Soká hallgattak, akkor még ezt mondta Bethlen:

- A villámcsapás megszünteti a vihart.

Körülnézett a teremben, s szemébe tûnt Kovacsóczy könnyes arca.

- Kovacsóczy uram - mondta -, kegyelmed mindig hûséges volt a szegény boldogult fejedelemhez, kérjük kegyelmedet, szóljon néhány búcsúszót felõle.

Kovacsóczy felállt, nehezen tudott szólani, mert Bethlennek ez a szava megmarkolta a szívét, s a könny elborította a szavait. De aztán megerõsödött a hangja, s beszélt a szegény fejedelemrõl, megismerte annak vétkeit s hibáit, de felemlítette szépségét, nagyságát, nyájasságát, mindenkihez való szíves szeretetét, s a haza felõl való roppant gondolatait: amit tett, minden rosszra fordult, de amiket gondolt, csak a mi országunk jövendõbeli boldogságáért cselekedte...

Bethlen visszagondolt a régi Báthoryra, az ecsedi ifjú fõúrra, ki õt fölemelte, s azokban a nehéz idõkben a semmibõl kigyarapította, magához kapcsolta, hosszú éjjeleken együtt maga mellett tartva, nagyszerû gondolatitól el nem zárta, a szónok szavai alatt fellobbantak benne a pompás és rendkívüli érzések, amiket hajdan Báthory mellett átélt, várva Erdély feltündöklõ napját, s örvendett, hogy elfelejthette a késõbbi szörnyû idõk rémségeit... Könnytõl párás szemeit sûrûn törülgette, aztán szólította Allia Farkast, Báthory leghívebb tábornokát, s parancsolta:

- Kegyelmed Allia Farkas uram, kegyelmedet kinevezzük Nagyvárad fõkapitányává, s meghagyjuk és rendeljük, hogy amaz utálatos cselekedet elkövetõjét, Géczy András árulót megfogatván, kezünk alá bocsássa.

Mindenki éljenezte e szót: mert ha a levélben Géczy tisztára igyekezett is magát mosdatni, mindenki tudta, hogy csak ez a kalandor, jöttment világcsavargó cselekedhette.

- A szegény, boldogult fejedelem tetemét pedig megkeresvén, szekérbe tétesse és tisztességesen vitesse el, hova ifjú éveiben vágyott, a Nyírségen a bátori templomba, õsei temetõjébe. S ott a sekrestyében letevén várja a tetem az idõt, mikor az anyaföldnek visszaadattatik...

Beszéd közben ellankadt, meggondolta s elejtette, amit rendelni akart: feleségére gondolt, kit ez az ember oly megbocsáthatatlan sértett, s lehetetlennek érezte ma, õelõtte, szegény elõtt csak szóba venni is e holttest felmagasztosítását...

Majd az idõ; ha elült a vihar!

Valóban, e pillanatban, mintha egy szörnyûséges villámcsapás után az ég kitisztult volna: Erdély képe egyszerre kiderült.

Reggelre mindenki tudta a hírt, s még az ellenségek sem tudtak az elsõ percben örvendeni: oly rendkívüli s rettentõ élõfának dõlte volt ez, hogy a zuhanás rettenetessége megrázta a szíveket.

Csak a szászok lélegeztek fel igazán: a szászok nem tudtak hova lenni az örömtõl: csak most, ebben a percben nyugodtak meg, s a szászok kacagtak és sírtak és ujjongtak és átkozódtak most már nyitott szájjal: míg Báthory élt, addig egy pillanatuk sem volt tiszta, nem volt jövõjük...

Az eskütétel másnap délelõtt megtörtént, nem a megszokott nagy pompával, amit ily szerencsétlen állapotban elõvarázsolni nem lehetett, de nagy és komor ünnepélyességgel.

Az utcák hemzsegtek a néptõl s mindenki félve szólt s hallgatva bámult a koronázó urak tömegére, már tudták a Báthory Gábor halálát, s a fantázia minden díszével kicifrázták; voltak, akik beszélték, hogy ebek marcangolták szét; voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak eltûnt, s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jótevõje volt. Vége Erdélynek mondták, nincs már, aki istápolja a szegényt. Beszélték, hogy a székelyek megbosszulják a gyilkosságot, s hogy már Tordán vannak, onnan fogják megtámadni a várost, mihelyt a törökök kimennek.

A töröknek nagy szerepe volt e napon. Az ország fõgenerálisa elöl vitte a török szultán adta ajándékot, a buzogányt, a zászlót. A fejedelem után pedig a fõkancellár selyembe burkolva, magasra emelve vitte arannyal ékes tekercsben a szultán athnamejét, amellyel a fejedelmet megerõsíti a fejedelemségben.

A török kísérõ is sok volt, basák és bégek s ismeretlen fõtisztek, akiknek nevét sem tudja kimondani a nép, de tágra meresztett szemmel nézi õket, borzong, ha elgondolja, hogy tudnak ezek fegyverre hányni s rabszíjra fûzni magyarokat... Beszélik, hogy csordaszám hajtják máris a foglyokat, akik most meg sem állanak Konstantinápolyig, ahol rabszolga lesz belõlük, s fiatal fiúkat falkával szednek össze, hogy janicsárnak neveljék...

Az ünnepélyes eskütétel után a fejedelem fogadta a rendek küldötteit.

A magyaroknak ezt mondta:

- Hazánknak mostani romlott állapotában, a régi jó emlékezetû fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem elõtt viselnünk s elsõbben is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne következzék.

A magyar követek fejüket hajtották s hittek.

A székelyek küldötteinek:

- Hazánknak mostani elsõ rendeit, tanácsit, tisztviselõit, akik meg akarnak állásukban maradni, mindeneket megtartjuk és semmi idõkben a haza hasznos fiait más idegenért hátra nem vetünk. A székelyeknek állapotját majd kivizsgáljuk, s a régi királyoktól adott székely szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely uraknak jussát s igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyú kegyetlenségeknek véget vetünk, s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll, a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért megrövidítse.

A székelyek lehajtották a fejüket és bíztak.

A szászoknak:

- Átok legyen az Isten elõtt, és Isten ebbõl a helybõl ki ne vigyen, ha én valaha a kegyelmetek Privilegiomának megrontására igyekezem, holott amim vagyon, tõletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet, papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok... Azon leszek ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjetek, s egész Európában mind keletre s nyugatra egyformán kereskedhessetek.

A szászok lehajtották fejüket és sírtak.

Valami bizalom s áhítat vett erõt a lelkeken, s a fejedelem, aki most itt állott, olyan volt, mint az ótestamentom prófétái, akik magukra veszik a mindenekfelett való terhet, hogy kivezessék a népet a pusztából s a siralom völgyébõl...

Akkor egy hang belekiáltott a mély csöndbe.

- S mi lészen a katolikusokkal?

Az új fejedelem fölemelte fejét, s tömérdek komolysággal felelt:

- Mindennek megjön a maga ideje... Alázattal kérem az országot, higgyétek meg, mi minden erõt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.

Mire roppant s egetverõ vivát támadott, s a rendek boldogan és lelkesen csodáltak az új vezérre.

Ez napon megindult a törökség is Szkender basa vezetése mellett, Budára, hogy ott a szultán rendelete szerint elvegyék a jelenvaló basa fejét s kezébõl a kormánypálcát Magyarország gazdag, fájdalmas belsõ harmada felett.

S harmadnapon szekérre tették Báthory Gábor szegény megsebesült tetemét, melyet régi hívei közül csupán kutyája kísért, s megindították a Bethlen rendelete szerint a bátori templom sekrestyéje felé, hogy ott várja a végtisztességtétel funebrális ünnepét. Mondják, teste meg nem rothadott, és a ravatalon oly szép volt, mintha az örökkévalóság nászágyán élne.

Az istenadta boldogtalan.”