BÁTHORY GÁBOR

Bethlen rögtön elolvasta a levelet.

- Ó a boldogtalan! - kiáltott fel rémülten - Meggyilkolták Báthory Gábort!

Az egész társaság megdermedett.

Mintha lidércnyomásból szabadultak volna, s mégis szörnyû volt a rémület.

Néma csend lett, mint a kriptában, az arcok a füstös fáklyafényben kísértetiesen meredtek Bethlenre.

- Olvasd fel a levelet - szólt Bethlen Pécsi Simonnak, s odaadta a papírt.

Pécsi felállott, s fulladt hangon, kissé patetikusan, mint egy búcsúztatót, olvasta Géczy levelét.

Szkender basa tudott annyit magyarul, megértette. Õ szólalt meg elõször:

- Bátor volt, vitéz volt, nagy szerencséje volt... immár elmehetek magam dolgára... Ez az egy ember félelmesebb volt, hogysem mint az egész erdélyi, magyarországi, s német birodalom minden hada...

Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy, megváltó csodatevõ reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt kitûzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot.

Bethlen így szólt:

- Másoknak a fejedelemség dicsõség öröm és jóérzés: nekem teher és lesújtó sors... Mások életük legfõbb munkáját végzik érte: én ki nem térhettem elõle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban, s tündökölnek, mint az aranymadár az égen: én szomorú vagyok s fekete. Bizony tündérország elmúlt Erdélybõl, mind fejedelmével együtt, s a szép asszonyokkal... Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert, s nincsenek más asszonyaink, csak szegény szenvedõ némberek, akik böjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után s takarékoskodni mások pazarlása után... Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók... Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe...

Soká hallgattak, akkor még ezt mondta Bethlen:

- A villámcsapás megszünteti a vihart.

Körülnézett a teremben, s szemébe tûnt Kovacsóczy könnyes arca.

- Kovacsóczy uram - mondta -, kegyelmed mindig hûséges volt a szegény boldogult fejedelemhez, kérjük kegyelmedet, szóljon néhány búcsúszót felõle.

Kovacsóczy felállt, nehezen tudott szólani, mert Bethlennek ez a szava megmarkolta a szívét, s a könny elborította a szavait. De aztán megerõsödött a hangja, s beszélt a szegény fejedelemrõl, megismerte annak vétkeit s hibáit, de felemlítette szépségét, nagyságát, nyájasságát, mindenkihez való szíves szeretetét, s a haza felõl való roppant gondolatait: amit tett, minden rosszra fordult, de amiket gondolt, csak a mi országunk jövendõbeli boldogságáért cselekedte...

Bethlen visszagondolt a régi Báthoryra, az ecsedi ifjú fõúrra, ki õt fölemelte, s azokban a nehéz idõkben a semmibõl kigyarapította, magához kapcsolta, hosszú éjjeleken együtt maga mellett tartva, nagyszerû gondolatitól el nem zárta, a szónok szavai alatt fellobbantak benne a pompás és rendkívüli érzések, amiket hajdan Báthory mellett átélt, várva Erdély feltündöklõ napját, s örvendett, hogy elfelejthette a késõbbi szörnyû idõk rémségeit... Könnytõl párás szemeit sûrûn törülgette, aztán szólította Allia Farkast, Báthory leghívebb tábornokát, s parancsolta:

- Kegyelmed Allia Farkas uram, kegyelmedet kinevezzük Nagyvárad fõkapitányává, s meghagyjuk és rendeljük, hogy amaz utálatos cselekedet elkövetõjét, Géczy András árulót megfogatván, kezünk alá bocsássa.

Mindenki éljenezte e szót: mert ha a levélben Géczy tisztára igyekezett is magát mosdatni, mindenki tudta, hogy csak ez a kalandor, jöttment világcsavargó cselekedhette.

- A szegény, boldogult fejedelem tetemét pedig megkeresvén, szekérbe tétesse és tisztességesen vitesse el, hova ifjú éveiben vágyott, a Nyírségen a bátori templomba, õsei temetõjébe. S ott a sekrestyében letevén várja a tetem az idõt, mikor az anyaföldnek visszaadattatik...

Beszéd közben ellankadt, meggondolta s elejtette, amit rendelni akart: feleségére gondolt, kit ez az ember oly megbocsáthatatlan sértett, s lehetetlennek érezte ma, õelõtte, szegény elõtt csak szóba venni is e holttest felmagasztosítását...

Majd az idõ; ha elült a vihar!

Valóban, e pillanatban, mintha egy szörnyûséges villámcsapás után az ég kitisztult volna: Erdély képe egyszerre kiderült.

Reggelre mindenki tudta a hírt, s még az ellenségek sem tudtak az elsõ percben örvendeni: oly rendkívüli s rettentõ élõfának dõlte volt ez, hogy a zuhanás rettenetessége megrázta a szíveket.

Csak a szászok lélegeztek fel igazán: a szászok nem tudtak hova lenni az örömtõl: csak most, ebben a percben nyugodtak meg, s a szászok kacagtak és sírtak és ujjongtak és átkozódtak most már nyitott szájjal: míg Báthory élt, addig egy pillanatuk sem volt tiszta, nem volt jövõjük...

Az eskütétel másnap délelõtt megtörtént, nem a megszokott nagy pompával, amit ily szerencsétlen állapotban elõvarázsolni nem lehetett, de nagy és komor ünnepélyességgel.

Az utcák hemzsegtek a néptõl s mindenki félve szólt s hallgatva bámult a koronázó urak tömegére, már tudták a Báthory Gábor halálát, s a fantázia minden díszével kicifrázták; voltak, akik beszélték, hogy ebek marcangolták szét; voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak eltûnt, s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jótevõje volt. Vége Erdélynek mondták, nincs már, aki istápolja a szegényt. Beszélték, hogy a székelyek megbosszulják a gyilkosságot, s hogy már Tordán vannak, onnan fogják megtámadni a várost, mihelyt a törökök kimennek.

A töröknek nagy szerepe volt e napon. Az ország fõgenerálisa elöl vitte a török szultán adta ajándékot, a buzogányt, a zászlót. A fejedelem után pedig a fõkancellár selyembe burkolva, magasra emelve vitte arannyal ékes tekercsben a szultán athnamejét, amellyel a fejedelmet megerõsíti a fejedelemségben.

A török kísérõ is sok volt, basák és bégek s ismeretlen fõtisztek, akiknek nevét sem tudja kimondani a nép, de tágra meresztett szemmel nézi õket, borzong, ha elgondolja, hogy tudnak ezek fegyverre hányni s rabszíjra fûzni magyarokat... Beszélik, hogy csordaszám hajtják máris a foglyokat, akik most meg sem állanak Konstantinápolyig, ahol rabszolga lesz belõlük, s fiatal fiúkat falkával szednek össze, hogy janicsárnak neveljék...

Az ünnepélyes eskütétel után a fejedelem fogadta a rendek küldötteit.

A magyaroknak ezt mondta:

- Hazánknak mostani romlott állapotában, a régi jó emlékezetû fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem elõtt viselnünk s elsõbben is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne következzék.

A magyar követek fejüket hajtották s hittek.

A székelyek küldötteinek:

- Hazánknak mostani elsõ rendeit, tanácsit, tisztviselõit, akik meg akarnak állásukban maradni, mindeneket megtartjuk és semmi idõkben a haza hasznos fiait más idegenért hátra nem vetünk. A székelyeknek állapotját majd kivizsgáljuk, s a régi királyoktól adott székely szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely uraknak jussát s igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyú kegyetlenségeknek véget vetünk, s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll, a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért megrövidítse.

A székelyek lehajtották a fejüket és bíztak.

A szászoknak:

- Átok legyen az Isten elõtt, és Isten ebbõl a helybõl ki ne vigyen, ha én valaha a kegyelmetek Privilegiomának megrontására igyekezem, holott amim vagyon, tõletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet, papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok... Azon leszek ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjetek, s egész Európában mind keletre s nyugatra egyformán kereskedhessetek.

A szászok lehajtották fejüket és sírtak.

Valami bizalom s áhítat vett erõt a lelkeken, s a fejedelem, aki most itt állott, olyan volt, mint az ótestamentom prófétái, akik magukra veszik a mindenekfelett való terhet, hogy kivezessék a népet a pusztából s a siralom völgyébõl...

Akkor egy hang belekiáltott a mély csöndbe.

- S mi lészen a katolikusokkal?

Az új fejedelem fölemelte fejét, s tömérdek komolysággal felelt:

- Mindennek megjön a maga ideje... Alázattal kérem az országot, higgyétek meg, mi minden erõt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.

Mire roppant s egetverõ vivát támadott, s a rendek boldogan és lelkesen csodáltak az új vezérre.

Ez napon megindult a törökség is Szkender basa vezetése mellett, Budára, hogy ott a szultán rendelete szerint elvegyék a jelenvaló basa fejét s kezébõl a kormánypálcát Magyarország gazdag, fájdalmas belsõ harmada felett.

S harmadnapon szekérre tették Báthory Gábor szegény megsebesült tetemét, melyet régi hívei közül csupán kutyája kísért, s megindították a Bethlen rendelete szerint a bátori templom sekrestyéje felé, hogy ott várja a végtisztességtétel funebrális ünnepét. Mondják, teste meg nem rothadott, és a ravatalon oly szép volt, mintha az örökkévalóság nászágyán élne.

Az istenadta boldogtalan.”