Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat
Ön a: Home / Morzsák erdélyi útjukhoz / Erdély népei / / AZ ERDÉLYI ZSIDÓSÁG:

AZ ERDÉLYI ZSIDÓSÁG

 

Az nemzeti kereskedelemmel az idegenbeli nemzeti kereskedõk is megjelentek az országban. Ezek között említhetõek a zsidók, akárcsak az örmények, görögök, rácok stb. A kiviteli és behozatali kereskedelem egészen az idegenek kezében volt; közülük a görögök és zsidók bonyolították le a Törökországba irányuló forgalmat. A kereskedõk ellen a panaszok sûrûn ismétlõdtek, a fennmaradt források szerint. Ezért a törvény korlátozta õket, miszerint bizonyos „letevõ helyeken” túl rendszerint nem jöhettek, csak vásárok alkalmával vihették áruikat az ország belsejébe, amikor viszont õk is vásárolhattak belföldi árukat kivitel céljából.

 A törökországi kereskedõk letevõ helyei Szászsebes, Szeben és Fehérvár voltak, melyek közül a zsidók leginkább az utóbbi városban fordultak meg. Bár az idõk folyamán egyesek valószínûleg már elõbb is megtelepedtek az országban, törvényes alapot az állandó ittlakásra mégiscsak Bethlen Gábor ediktuma által nyertek, amely szabad vallásgyakorlatot és szabad kereskedelmet biztosít számukra azzal, hogy a más országokban szokásban levõ zsidójel viselésére nem kényszeríthetõk, hanem a „keresztények ruházatában” járhatnak. E kiváltságlevél következtében, melyet az országgyûlés és a késõbbi fejedelmek is megerõsítettek s melyet az erdélyi zsidók magna chartájának tekinthetünk, a bevándorlók leginkább Gyulafehérvárt telepedtek meg, hová már azelõtt is bejáratosak voltak.
                    Maurycy Gottlieb festménye
 
De nem sokáig élhettek itt háborítatlanul: a fehérváriak csakhamar panaszt tettek, hogy a zsidók elejébe mennek az idegen árusoknak, a városon kívül összevásárolják az árukat s aztán drágán adják el a városiaknak. Hasonló panaszok egyébként sûrûn merülnek fel a más nemzetiségû kereskedõk és kézmûvesek ellen is. E panaszok következtében az országgyûlés 1650. elrendeli, hogy „mind zsidó, mind görög tartson neme szerint való köntöst”.

 II. Rákóczy György pedig kizárólag az egy Fehérvárra korlátozza lakhatásukat. A „zsidó ruha” és a fehérvári gettó aztán bekerül az Approbatae Constitutionesbe így alaptörvénnyé válik, annyira, hogy még 1845-ben is arra hivatkozik a királyi fõkormányszék, hogy a zsidók Erdélyben törvényes alapon csak Fehérvárt lakhatnak, míg egyebütt csak eltûrik õket. Ám a fehérvári zsidók is folyamatos korlátozásokkal élhetik mindennapjaikat. A város megtiltja a mészárosoknak, hogy a zsidóknak a maguk törvénye szerint való levágásra marhát adjanak el, vagy hogy azt lenyúzzák. Nemcsak az urak, hanem bárki önhatalmúlag tesz magának igazságot velük szemben.

                  I. Apafi Mihály fejedelem mindannyiszor figyelembe véve a zsidók sorsát, három ízben is 1661., 1673., és 1678., szigorú rendeletekben utasítja a hatóságokat, hogy védjék meg a zsidókat a város önkényeskedése ellen, amelynek nem is tartoznak a jurisdikciója alá, mert csak a fejedelemtõl függenek. Hiszen utcájuk is nem a város területén, hanem a fejedelmi dominiumon, a külsõ vámterületen, bár a falakon belül feküdt. Súlyos teherként nehezedett a zsidókra a folyton emelkedõ adó. Eleinte csak a fejedelemnek adóztak, mint földesuruknak, de a közterhek növekedésével együtt csakhamar bevonták õket az országos adózásba.

             Elõbb a rendkívüli adómegajánlásokhoz kellett nekik is hozzájárulniuk, pl. a konstantinápolyi erdélyi ház építési és a II. Rákóczy György lengyel hadjáratában fogságba esettek kiváltási költségeihez. De már 1662. az országgyûlés elrendeli, hogy az állandó erdélyi zsidó lakosok értékeiknek tizedrészét, a nem állandó lakosok pedig századrészét fizessék adóban. S ezentúl csak mindig inkább emelkedik az adó, melyet a zsidók saját bírái szedtek fel tõlük, személyes felelõsségük mellett. Végzetes szerencsétlenségként érte a zsidókat a XVIII. sz. elején Fehérvár pusztulása, aminek következtében legnagyobbrészt elhagyták a várost, úgyhogy 1714. már csak heten voltak adófizetõk, akik nem is gyõzték a nagy terheket. Ezentúl lassan ismét emelkedik a számuk, valószínûleg leginkább lengyel bevándorlókkal, akik leginkább Moldován keresztül szivárogtak be. De egyelõre még a szefárdok vannak túlsúlyban: az elsõ ismert fehérvári chacham (rabbi) is szefárd zsidó: Ábrahám ben Izsák Russo, aki 1736. községi protokollumot (l. Gyulafehérvári pinkász) nyit meg. Az õ halála után a fehérvári zsidók megállapodást kötnek az országban szétszórtan lakó testvéreikkel, hogy közösen fognak rabbinust tartani, akinek fizetéséhez a vidékiek egyharmad résszel (50 rénes forinttal) fognak hozzájárulni. Ez alapon a fehérvári rabbik hovatovább fölveszik az országos fõrabbi címet és igyekeznek annak jogkörével élni, ami többé-kevésbé sikerül is nekik. E rabbik legnagyobbrészt már askenázi eredetûek voltak, ami a szefárd elem hátraszorulására mutat. Azonban a XVIII. sz. végéig két községben, bár közös vezetõség igazgatása alatt, éltek a fehérvári zsidók és két külön templomban tartottak istentiszteletet. Ennek a századnak derekán egyébként, midõn Fehérvárt 31 adózó zsidó családfõt írtak össze, más helyeken is laktak nagyobb számban zsidók, így Bethlenben és vidékén 46, Módon 9, Náznánfalván 24. Ez utóbbi helységben külön templomuk is épült (l. Náznán-falvi zsinagóga), sõt rabbijuk is volt.

 1779-82 között már 322 családot számláltak össze Erdély területén. II. József 1781-iki pátense mégis érvényben levõnek tekinti még azt a jogelvet, hogy zsidónak Erdélyben csak Fehérvárt szabad laknia. Ennek ellenére a XIX. sz. elején már több szabad királyi városban is találunk kisebb-nagyobb számban zsidókat, így Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Brassóban, Fogarason akik állandó harcot kénytelenek folytatni megmaradásuk és szabad kereskedésük érdekében

A zsidók igyekeztek az új viszonyokhoz hozzásimulni: a magyar nyelv újjáéledésének hatása alatt 1845. a megüresedett országos fõrabbi állás betöltése alkalmával már oly jelöltet keresnek, aki a német mellett magyarul is tud prédikálni. Ekkor mintegy 3000-en voltak az országban, közöttük számosan magyar-, német-, morva- és lengyelországi eredetûek. Ezentúl számuk gyorsabban emelkedik: 1880-ban 29,993 (az összlakosság l,5%-a), 1900-ban 53,065 (2-2%), 1910-ben 64,674 (2-4%), de 1920-ban (román statisztika szerint) visszaesik 62,174-re. Mielõtt azonban a modern mûveltség mélyebb gyökeret ereszthetett volna az erdélyi zsidóságban, mármarosi közvetítéssel erõs galíciai befolyás kezdett érvényesülni, amely sokhelyütt a chásszidizmus szellemét és szertartásait honosította meg. A Magyarországgal egyesített Erdély zsidósága ezért nem is tudott különös kulturális jelentõségre szert tenni az ország összzsidósága keretében.

              A világháború áldozataiból az erdélyi zsidóság is kivette a maga részét, de ugyanakkor lélekszámban meggyarapodott, mert a Kelet felõl menekülõ zsidók egy része a határszéli megyékben megrekedt, honnan kisebb számban Erdély szívébe is eljutottak.

 
 
Forrás: