AZ ERDÉLYI SZÁSZOK

A magyarok és szászok közti viszonyra fókuszálódva megállapítható, hogy kölcsönösen meghatározták egymás sajátos arculatát, ugyanakkor sokszor egymás tolerálására esélyt sem adtak. Mégis sok tényezõ hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyben fennmaradhasson a szász nép.     Betelepítésük több hullámban zajlott le. Elsõként összefüggött a Magyar Királyság betelepítési mozgalmaikkal, mikor a székelyeket keletebbre telepítették, hogy helyet adjanak az újonnan érkezõ vendégeknek. Ez a Német-Római birodalom demográfiai és társadalmi helyzetével is magyarázható. Az általános népességnövekedés, társadalmi feszültségek népességmozgást indított el. Így a migráció következtében jelentõs csoportok telepedtek meg keletre.    Erdélybe pedig invitálva voltak a szászok õsei, kolonizációs folyamatok zajlottak. A rendszeres nyelvészeti, nyelvjárási kutatások eredményei alapján feltételezhetõ, hogy a szászok õsei több területrõl érkeztek. Ezekre alapozva kirajzolódott, hogy a telepesek õshazája nem csak a belsõ-német területek voltak, hanem Flandria, Luxemburg, Rajna, Mosel menti vidékek is. A frank dialektusok hatásai érzékelhetõek.

Brassói szászok

   Így nyelvjárások alapján azonosították õket, ugyanakkor az összetelepedés által a nyelvi kiegyenlítõdés is megtörténik.     

     A különbözõ szász falvak közt is érdekesek voltak a nyelvjárási különbségek, s ugyanakkor a nagy településeken belül is meg voltak a nyelvjárások. Kialakulnak helyi, sajátos nyelvjárások. Ugyanakkor, a csángókhoz hasonlóan a nyelvszigetekben élõk még megõrizték a kódexbeli nyelvet, szinte a 20. századig. Emellett párhuzamosan használták az egyház és az iskola közvetítette nyelvet.

A betelepítésükrõl több variáns alakult ki. Egyesek szerint a Duna-mentén jöttek, az írott források szerint a keleti németek Szilézián át, majd az Északi-Kárpátokon át telepítették be Erdélybe. De a kárpátaljai települések nevei is utalnak a vonulási útvonalukra. Ilyen pl. Beregszász, Nagyszász, Szászfalu.

A legrégebbi csoportok olyan településeket alkottak, ahol a nevében ott a „-németi” utótag. Ilyen pl. Szatmárnémeti, Szamosújvárnémeti, Királynémeti. Már az 1300-as években Erdélyben vannak, leginkább a sóbányák, sóútvonalak mentén. Elsõ telepítésük a sóbányászattal kapcsolatos.

Szászrégeni szászok

Majd a tatárjárás után újabb telepítések, ez jelentõs volt. Ezúttal nem csak a Magyar Királyság az Erdélyi Püspökség is szerepet vállalt. Gyulafehérvár környékére: Szászfenes, Szászlóna. A kolozs-monostori apátság is besegített és a szebeni prépostság is (pl. Kisdisznód esetén).     Messzemenõ, kedvezõ jogokkal hívták, csábították a telepeseket, sajátos jogállást ígérve nekik. A telepesek általában jogilag szabadok voltak, cenzust fizettek, átörökíthették birtokaikat és faluközösségekbe szervezõdtek, amelyeknek élén a bíró állott. Németország területén 1103-ból, 1148-ból és 1313-ból maradt fenn olyan oklevél, amely Magyarországra kivándorolt személyekrõl tudósít. Az 1148-ból származó adat II. Géza uralmának (1141-1162) idejére esik. E korban Erdély déli határvonalát a Bizánci Birodalom fenyegette. A király azzal a szándékkal telepítette be a Német-Római Birodalom területérõl érkezõ „vendégeket", hogy az országnak katonai védelmet is nyújtsanak.

       A bevándorlási folyamat a késõbbiekben is folytatódott. 1211-ben II. András király a német lovagrendnek adományozta a Barcaság területét, akik földjüket hamarosan német telepesekkel népesítették be.

Döntõ jelentõségû a szászok politikai és jogi egységgé válásában az 1224. évi II. András által adományozott kiváltságlevél, az Andreanum volt, amelyet a szász történetírás arany szabadságlevélnek (der Goldene Freibrief) nevez.

1241-re Erdélyre is rátörnek a tatárok, akik a magyarok mellett a szászokat sem kímélik. A tatárjárás után újabb demográfiai hiány, újabb telepítésekre van szükség.

Az 1300-as években az Anjou-korban a szász helyeknek egy gazdasági, kulturális fejlõdést lehet megfigyelni, s Szászföldnek a rohamos városodását és a a céhes kézmûiparnak a felvirágozását. A 14. században kiegészítették a szászok  kiváltáságait és bõvültek a települések. Az 1300-as évek végére 20 céhet számolhatunk össze a szász városokban.

A 14. században ugyanakkor megjelentek és megerõsödtek a szász városok, amelyek kiváltságokat szereztek. A szász társadalom ekképp két pilléren nyugodott: a szabad parasztokon (földmûvesek, kézmûvesek) és a városi polgárságon. Hiányzik a jobbágyság, a nemesség. Nemesség helyett humanista eszméken felnõtt tõkeerõs patríciusok, polgárok határozták meg. A szász autonómia kialakulásában az 1486. év volt alapvetõ fontosságú. Ekkor Mátyás király kiterjesztette az Andreanum kiváltságait a Királyföld egész területére és ezzel létrehozta az erdélyi szászok önkormányzati szervét, a Szász Egyetemet vagy Univerzitást (Universitas Saxonum, Sächsische Nationsinuversität), amely évszázadokra meghatározta a szász társadalom kereteit. Az Univerzitás a Hétszék (Szeben, Újegyház, Szászsebes, Sink, Segesvár, Szászváros, Szerdahely), a Kétszék (Medgyes, Selyk) és Brassó, valamint Beszterce vidéke területére terjedt ki.

Beszetrcei szászok

A 15. és 16. század az erdélyi szász városok nagy gazdasági fellendülésének kora volt. A megerõsített városok falai mögött virágzott a kézmûvesség. Szeben és Brassó Erdély fegyverkovácsainak központjává vált, ahol a 15. század közepétõl tûzfegyvereket is elõállítottak. Mátyás király korában virágzása tetõpontját érte el az aranymûvesség, amelynek a királyi udvar is megrendelõje volt.

Ekkor már nem csak gazdasági téren, hanem építkezések terén is nagyon fejlett volt

A reformáció átvétele és elterjesztése a szászok soraiban indult meg. A németországi városokkal és szellemi élettel való kapcsolataik, fõleg wittenbergi tanulmányaik révén Luther tanai Brassóban és Szebenben is gyorsan elterjedtek.

Kiépítettek a székely parasztvárakkal szemben egy egész Európában egyedülálló templomerõd-láncot. Veszedelem esetén a lakosság itt talált menedéket. A szászok városainak gyors kiépülése oda vezetett, hogy Erdély német nevét, Siebenbürgen, a hét legnagyobb erõdített szász városról kapta:

Bistritz - Beszterce

Hermannstadt - Nagyszeben

Klausenburg – Kolozsvár

Kronstadt – Brassó

Mediasch – Medgyes

Mühlbach – Stászsebes

Schlässburg – Segesvár

A szászok betagolódtak az Erdélyi Fejedelemségbe, elfogadták kiváltságaikat, ugyanis vallásszabadságot biztosítottak számukra. Jelentõs szerepe volt Johannes Honteriusnak. Ugyancsak protestáns értékrend megfogalmazója volt Heltai Gáspár, akinek jelentõs szerepe van a könyvnyomtatásban. Nemcsak a szászok körében, ugyanakkor az erdélyi magyar és román könyvnyomtatásban is szerepet játszott.

A 16. században jelentõs a protestáns hitre való térés, vagy az unitáriusra. Ugyanakkor megbomlik az etnikai egyensúly is. Megalakult az önálló szász lutheránus egyház.

A Habsburgok egyre nagyobb teret nyernek, így a 17-18. században Habsburg ellenes szabadságharcok törnek ki. Ugyanakkor fel akarták számolni a szász-német autonómiát, feudalizmust akartak megszervezni. Felszámolták a szász egyetemet, majd az iskolai és egyházi életbe a világi kontrollt akarták létrehozni.

Segesvári szászok

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején az erdélyi szászok hûek maradtak a bécsi udvarhoz. A Kossuthot támogató székelyek és a szász városokba magát befészkelõ, a szászok támogatását élvezõ osztrák katonaság között sok véres csata dúlt.     Az 1867-es kiegyezés után a magyar állam több intézkedést is hozott a területén élõ kisebbségek elmagyarosítása érdekében. Ennek az erdélyi szászok különbözõ társadalmi, vallási és kulturális egyesületek révén próbáltak ellenállni.      Jóllehet az erdélyi szászok (és az erdélyi svábok) 1918-ban támogatták Erdély egyesülését Romániával, a román kormány ezután folytatta a magyar korszak asszimilációs kisebbségpolitikáját. Erdély fokozódó románosítása következtében az erdélyi szászok még inkább vesztettek jelentõségükbõl. A II. világháborúban Románia a náci Németország pártján állt. Az erdélyi szászok is bekapcsolódtak a Német Birodalom nacionalista mozgalmaiba.

       Amikor a világháború vége felé 1944-ben Románia átállt a szövetséges hatalmakhoz, a szászok egy része Ausztriába és Németországba szökött. A Romániában maradtak közül sok erdélyi szászt szovjet munkatáborokba deportáltak. A túlélõket Németországba szállították és onnan tértek vissza régi hazájukba. A németországi családi kötelékek és az új kommunista rezsim kisebbségpolitikája a szászok fokozatos kivándorlásához vezetett. Az 1941-ben még 248 000 fõbõl 1948-ig 91 000-en kivándoroltak vagy meghaltak. 1989-ben még 95 000 szász volt. Az utolsó csapást a romániai németségre Nicolae Ceausescu rendszere mérte. A diktátor ugyanis olyan egyezményt kötött a német kormánnyal, amely szerint 10-12000 márka fejpénz ellenében minden évben 10-11000 németnek ad kivándorlási útlevelet. Az egyre súlyosbodó gazdasági, politikai és nemzeti elnyomás mindinkább gyöngítette az erdélyi szászság ellenálló képességét, és mind többen választották a kivándorlás útját. 1990-ben és 1991-ben, amikor már minden további nélkül kaphattak útlevelet, kb. 150000-en távoztak. Az 1992. évi népszámláláskor 119436 német nemzetiségû személyt írtak össze. Ebbõl kb. 40000 volt szász, ugyanis 39552-en tartoztak az ágostai hitvallású szász evangélikus egyházhoz.

Felhasznált szakirodalom

Vogel Sándor: Az erdélyi szászok. A szászok megtelepedése és kiváltásgaik a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben.

Pozsony Ferenc: Az erdélyi szászok jeles napi szokásai. Csíkszereda, 1997.