Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

ÁPRILY LAJOS

ÁPRILY LAJOS; családi nevén Jékely (Brassó, 1887. november 14. – Bp., 1967. augusztus 6.): költõ, mûfordító, szerkesztõ. Jékely Zoltán apja.
 
Forma van a versem
Egyszerû sorában
Ötvös volt az õsöm
Brassó városában.
 
Idõs szülõk egyetlen gyermekeként született Brassóban 1887-ben. Szülõföldjének azonban Parajdot tekinti, ahová két és fél éves korában költöztek, ahová apját, idõsebb Jékely Lajost helyezték. A falu a székelyföldi Sóvidéken fekszik, a Kis-Küküllõ forrásterületén. Sóhegyeit sok kiránduló keresi föl. A Hargita, a Gyilkos-tó sincs messze Parajdtól. Ez a táj meghatározó szerepet kapott Áprily költészetében.
Késõbb Kolozsvárra költöznek, ahol folytatja iskolai tanulmányait. A parajdi emlékek azonban élete végéig elkísérik, hiányzik neki a falu. A kolozsvári diákélet forgatag némiképp feledteti az elszakadást. Ezen idõszak derûs történetei jelennek meg a Fecskék, õzek, farkasok címû kötetben. Nem volt különösebben jó tanuló, leginkább az irodalmat kedvelte, s már ekkor érdeklõdött a versírás fortélyai után.
1909-ben elvégezte a kolozsvári egyetem magyar–német szakát. 1909-tõl a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzõjében, 1910-ben a nagyenyedi gimnáziumban tanított. 1911. december 23-án feleségül vette Schéfer Idát. 1923-ban Dijonban francia nyelvtanári diplomát szerzett. 1924. október 1-jétõl Kuncz Aladárral a kolozsvári Ellenzék vasárnapi mellékletét szerkesztette. 1925–28-ban az Ellenzék irodalmi szerkesztõje. 1926-ban Kolozsvárra költözött, a ref. kollégiumban magyar és német irodalmat tanított. 1926. júliusban részt vett az elsõ marosvécsi írótalálkozón. 1928–29-ben az Erdélyi Helikon szerkesztõje. 1929. augusztusban áttelepült Budapestre, a Lónyay utcai református gimnázium tanára lett. 1930–38-ban a Protestáns Szemlét szerkesztette.
 Moldován Gyula festménye a költõrõl a parajdi  Áprily-emlékházban
    1934-tõl a Baár–Madas Leánynevelõ Intézet igazgatója. 1935. szeptember és 1936. február között tanulmányúton járt Észak- és Nyugat-Európában, pedagógiai följegyzéseket készített. 1942–43-ban ismét Parajdon élt. 1943. szeptember 1-jétõl nyugdíjas. A Visegrád melletti Szentgyörgypusztán lakott. 1945–48-ban állást vállalt a református konventben, az Új Magyar Asszony címû református folyóirat felelõs szerkesztõje volt. 1951-ben megnyerte az Anyegin újrafordítási pályázatát.
Már egyetemi hallgatóként, név nélkül és Jékely Lajos aláírással is közölt verset, Áprily Lajos néven elõször 1918-ban az Új Erdélyben publikált. Természeti képekben gazdag motívumai, verssorainak zeneisége, tiszta rímei kezdettõl (Falusi elégia, 1921) jellemzik melankolikus hangulatokkal áthatott költészetét.
   De éppen legnépszerûbb versében, a Márciusban pl. föltûnik az életöröm is. A transzszilván gondolat megszólaltatásával magyarok, románok, szászok békés együttélése mellett tett hitet (Tetõn). A környezetébõl kiemelkedõ, többre hivatott tehetség sorsát Az irisórai szarvas szimbólumában jeleníti meg. Budapestre költözése után A láthatatlan írás (1939) címû kötetben vallott fájdalmas hazaszeretetérõl. Költõi-emberi alkatának jelképét a Pisztrángok kara címû versében teremtette meg, a nagyvilágból az otthon biztonságába vágyódó magatartás modelljeként.
Drámái (Idahegyi pásztorok, Oedipus Korinthosban, A bíboros), bár bemutatójukat siker kíséri, valójában párbeszédes költõi alkotások.
Az ötvenes években csak mûfordítóként lehetett jelen az irodalmi életben, de szerencsére rátalált az egyéniségéhez illõ szerzõkre. Legismertebb munkája Puskin Anyeginjének és Janus Pannonius Búcsú Váradtól címû versének tolmácsolása, de fordította Lermontov, Nyekraszov, Turgenyev mûveit, s antológiává bõvülõ terjedelemben román költõket is. 1957-ben Ábel füstje címû verseskötetével tért vissza az irodalmi életbe; fõ mûformája már ekkor a zárt szerkezetû, pillanatképszerû négysoros. Méltán állítható négysorosai mellé az 1965-ben kiadott Fecskék, õzek, farkasok apró történeteket, emlékeket fölidézõ prózakötete, amely természetszeretetét és hangulatos mesélõkészségét egyaránt bizonyítja. 1965-ben Jelentés a völgybõl címû kötetébõl az idõskori líra harmóniája szól, a szavak nagyfokú akusztikus hatásával színezve. Hagyatékában talált, kiadatlan mûveit posztumusz könyve (Akarsz-e fényt?, 1969) tartalmazza. Esszéi, kritikái kötetben csak halála után jelentek meg (Álom egy könyvtárról, 1981).
Bár korosztálya szerint a Nyugat elsõ nemzedékéhez tartoznék, kései jelentkezése és költészete impresszionista–parnasszista kiérleltsége miatt, Reményik Sándor és Tompa László mellett a Monarchia összeomlása után induló költõtriász tagja. Hagyományõrzõ szemlélete modern érzékenységgel ötvözõdik. Témája sokszor a föloldhatatlan magány, a kegyetlen világtól való iszony, a riadt befelé fordulás, az elmúlás közelsége, de sorait rendre átszövi a természet szépsége és a kultúra megtartó erejébe vetett hit. A halált mint másik létformát, végsõ megnyugvást szemléli, világképe ezért nem tragikus. Tudatosan megkomponált, ciklusokba rendezett életmûvet alkot. Rendkívüli önfegyelemmel csak tökéletesre csiszolt változatot közölt. Míves, borongós soraival a divatokhoz nem igazodó, XX. századi humanizmus képviselõje.
Kötetei:
Falusi elégia, versek, 1921
Esti párbeszéd, versek, 1923
Rasmussen hajóján, versek, 1926
Vers vagy te is, versek, 1926
Idahegyi pásztorok, verses dráma, 1929
Rönk a Tiszán, versek, 1934
Úti jegyzetek. Egy pedagógiai vándorlás megfigyelései, úti beszámoló, 1934
A láthatatlan írás, versek, 1939
Az aranyszarvas, mufordítások, 1964
Fecskék, özek, farkasok, történetek, 1965
Jelentés a völgybol, versek, 1965