Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

A PESTIS

                 A pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják."-írja találóan Alber Camus A pestis címû munkájában. A pestist, avagy a „Fekete Halált" a Yerisina (korábban Pasteurella) pestisként elnevezett baktérium okozza, mely a világ legszívósabb és legveszélyesebb élõlényeinek egyike.
 Ez a baktérium különféle rágcsálók, leginkább patkányfélék vérében él, s idõnként, máig tisztázatlan okokból elszaporodik, megöli a gazdaállatot, majd legyek vagy bolhák segítségével terjedve járványokat okoz. A pestis több nagy hulláma között a legnagyobb a Fekete Halál volt, mely 1346-ban érte el a Krímet. 
Egy kortárs krónikás, Gabriel de Mussis számolt be arról, hogy a tatár seregek Kaffa (Feodosia) ostromakor pestises hullákat katapultáltak, ekképpen alkalmazva a történelem elsõ biológiai fegyverét. Az elkövetkezendõ 400 évben a pestis újra és újra lecsapott, többek között az 1710-es években az Osztrák Birodalomban, véget vetve a Rákóczi-szabadságharcnak is. 
Miközben egész Európát sokkolta, a járványnak pozitív hatásai is voltak: ösztönzõen hatott az orvostudomány fejlõdésére, a nemzeti tudományos nyelvek kialakulásának adott lökést. A gyilkos kórtól való félelem, illetve a pestis rémétõl való megszabadulás vágya  elsõrangú mûalkotások létrejöttét eredményezte az európai mûvészetben.
Bár a járványok kórokozói szinte egytõl-egyig állati eredetûek, maguk az epidémiák az ember világának teremtményei. Ahhoz ugyanis, hogy egy járvány kialakulhasson, meghatározott népsûrûség, népességszám és a kommunikáció olyan, csupán a fejlettebb társadalmakra jellemzõ formái szükségesek, mint a kereskedelem, a közlekedés, a népmozgás vagy éppen a hadjáratok. Hiszen a kórokozóknak hordozókra van szükségük, olyan eszközökre, amelyek segítségével egyik helyrõl, egyik egyedrõl, egyik népcsoportról a másikra juthatnak.
A temesvári Szentháromság-szobor
     Ezért mondhatjuk el azt is, hogy a járványok egyidõsek az emberi történelemmel, az emberi civilizációval, vagyis az epidémiák nem szörnyû balesetek, hanem a civilizáció szükségszerû következményei.  
     A 14. században támadó, minden korábbinál pusztítóbb pestisjárvány kórokozója a Fekete-tenger vidékérõl, háborúk következtében, ám kereskedelmi hajókon került kontinensünkre. Azt mondhatnók, Európát éppen fejlettsége tette alkalmassá arra, hogy egy pestishez hasonló világjárvány áldozatává váljék, és néhány esztendõn belül rettenetes árat fizessen fejlettségért. Kontinensünk a 14. századi pestis-járvány elsõ hulláma alatt valószínûleg lakosságának egyharmadát vesztette el. Minél elmaradottabb volt azután egy terület, minél kisebb volt a népsûrûsége, minél primitívebb kommunikációs hálózata, annál nagyobb biztonságban érezhette magát az epidémiával szemben.
A járvány azonban – s megint csak éppen azért, mert fejlett kultúrájú vidékeken dühöngött – nem csak pusztítani, hanem különös módon építeni, gazdagítani is képes volt. Hiszen a pestis nem csupán a társadalmakat, a gazdasági életet, a tulajdonviszonyokat alakította át egyszerûen azért, mert felértékelte a munkaerõt, megnövelte az életben maradottak vagyonát, sokhelyütt felszabadította a jobbágyokat, hanem az élet szinte minden területén kifejtette hatását. A korábban intézményesült vallási formákat a rettentõ sokkhatás és a nyomában feltámadó szüntelen rettegés átformálta, a kereszténység egyénibb, szenvedélyesebb, bûnbánóbb és extatikusabb vallássá változott.
 A kolozsvári Szent Péter templom mellett található Szentháromság-szobor
  A fekete halál hatására a mûvészetben új, komorabb és szorongatóbb ábrázolásmódok, különös jellemzõ témák – például a dance macabre, a haláltánc témája – jelentek meg. A velencei Santa Maria della Salute az 1630-ban Velencében dúló pestisjárványnak köszönheti létét, de  nem ez az elsõ vagy az egyetlen olyan templom, amelynek építése konkrétan valamelyik nagy pestisjárvánnyal függ össze, hiszen még Velencében is találunk erre korábbi példát, nevezetesen a Giudecca szigeten található Redentore, azaz Megváltó-templomot, Andrea Palladio alkotását, amely annak az 1575—77 között dúló hatalmas velencei pestisjárványnak az emlékét õrzi, amely kortársi beszámolók szerint legalább ötvenezer áldozatot szedett a városban. Persze Közép-Európából, sõt, akár Magyarországról is számos további példát említhetnénk, elég itt talán két ismert XVIII. századi emlékre, a Borromei Szent Károly tiszteletére emelt bécsi Karlskirchére, vagy a pesti Rókus-kápolnára gondolnunk. Nem véletlen, hogy mindegyik egy-egy olyan szent nevét viseli, akiknek az alakja szorosan összefonódott a pestis fogalmával.
Bár a Fekete Halálként emlegetett gyilkos kór könyörtelen pusztításairól a korabeli krónikák is részletesen beszámolnak, az említett fogadalmi templomok és kápolnák, továbbá a szinte minden nagyobb településen megtalálható pestis-, illetve Mária-oszlopok, vagy a Szentháromságot és a különbözõ pestisszenteket ábrázoló szobrok és oltárképek önmagukban is jól érzékeltetik, milyen mély és maradandó nyomot hagyott ez a járvány az európai emberek emlékezetében. Az öreg kontinens népességét megtizedelõ nagy XVI—XVII. századi járványok a manierizmus, illetve a barokk idõszakával estek egybe, érthetõ ezek után, miért éppen ekkor alakult ki a képzõmûvészetben a pestishez fûzõdõ ábrázolások több új típusa is. Ezek az alkotások túlnyomórészt a vallásos mûvészet tárgykörébe tartoznak, amely nem utolsósorban az adott kor emberének a pestissel szembeni kiszolgáltatottságával, illetve a barokk szentkultusz látványos térhódításával magyarázható. Ne feledjük, hogy a pestist a korabeli egyház, de lényegében a laikusok többsége is Isten büntetésének tekintette.
Jellemzõ például, hogy Nicolas Poussin (1594—1665) a francia származású, de élete legjavát Rómában töltõ festõ, az 1630-as nagy pestisjárvány idején, amely az Örök Városban is komoly pusztításokat okozott, nem az aktuális eseményeket örökítette meg, hanem egy emlékezetes ószövetségi járványról, az asdódi pestisrõl festett képet a szicíliai mûgyûjtõ, Fabrizio Valguarnera számára.

Nicolas Poussin: Az asdódi pestis
1630, Musée du Louvre, Párizs

Carlo Coppola: Az 1656-os nápolyi pestis
Princeton University Art Museum

A XVII. század derekán készült a Nápolyban mûködõ Carlo Coppola nyers modorban megfestett, sötét tónusú mûve is, amely megrázó képet tár elénk az 1656-os pestis könyörtelen pusztításairól.
A városok és falvak lakossága csak a csodákban, Isten könyörületességében, Mária és a különbözõ szentek közbenjárásában bizakodhatott. Ezt tükrözi egyébként a témával kapcsolatos XVII—XVIII. századi mûalkotások többsége, így például Antonio Vaccaro egy 1730-ban festett olajvázlata is, amelyen Szent Rókus, Szent Sebestyén és Xavéri Szent Ferenc fohászkodnak a felhõkön trónoló, gyermekét szoptató Madonnához, hogy segítsen elûzni a pestist a Nápoly melletti kisvárosból, Mariglianóból. A városért könyörgõ alakok közül Szent Rókus, vagy a kezében a pestis nyilait tartó Szent Sebestyén a legismertebb pestisszentek közé tartoztak, a csupán 1622-ben kanonizált jezsuita szent, Xavéri Szent Ferenc (1506—1552) azonban új szereplõként jelent meg a pestissel kapcsolatos barokk ábrázolásokon.
 
 

Az orvostudomány a sorozatos kudarcok hatására szintén új utak keresésére kényszerült, ugyanakkor a járvány-sújtotta városokban felértékelõdött az orvos szerepe is, társadalmi rangja pedig emelkedett. Ráadásul a tanácsadókat, a járványügyi rendeleteket, hogy igazán sok emberhez juthassanak el, egyre inkább nemzeti nyelven kezdték terjeszteni, így a nemzeti orvosi és tudományos nyelvek kialakulásához is jelentõsen hozzájárult ez a szörnyû betegség. Mivel viszont a járvány elleni védekezés fõ eszköze ekkoriban a karantén, a vesztegzár intézménye, a hügiéné felé tett elsõ néhány lépés, az életmód és életrend, illetve a temetkezések szabályozása volt. A pestisdoktor jellegzetes ruhája a higiéniát szolgálta. Az öltözék legijesztõbb darabjának egy madár csõrét formázó, a szemnyílást üveggel fedõ álarc számított, melyben fertõtlenítõ hatásúnak gondolt balzsamokat, gyógyfüveket helyeztek. A ruházat szinte hermetikusan elzárta a pestisdoktor testét a külvilágtól. E nem hétköznapi védõöltözéknek köszönhetõ, hogy Nostradamus - noha egész Franciaországot bejárta pestisdoktorként - nem fertõzõdött meg és így a késõbbiekben megírhatta legendássá váló jövendöléseit.  

A pestis ezen túl befolyásolta az irodalmat – gondoljunk csak Boccaccio Dekameronjára, mely éppen egy pestis elõl vidékre menekült városi társaság bemutatásával indul – a drámairodalmat (például az Akárki típusú játékok inspirálásával), a költészetet, sõt, állítólag a zenét is.
A Fekete Halál hatásai és következményei szerteágazók és sokirányúak.

A démoni ragály: a pestis címû vándorkiállítás ezt az összetett jelenséget, a betegségrõl szóló különféle magyarázatokat, értelmezéseket, a pestisjárványok hatását, szellemi, mentalitásbeli következményeit, a félelmet és reményt, a kétségbeesést és küzdelmet kívánja a látogató elé tárni a

   A budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (2008-ban a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium által nívódíjjal kitüntetett) vándorkiállítása a pestis több évszázados történetét mutatja be. Több helyszínen látható volt a kiállítás, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban, a székelyudvarhelyi Haáz Rezsõ Múzeumban, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban majd Marosvásárhelyen is. 

 Forrás:
Magyar László András, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum fõigazgatójának megnyítóbeszéde a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban.
 
Németh István: Mûvészet a pestis árnyékában. Ponticulus Hungaricus  X. évfolyam 7—8. szám • 2006. július—augusztus.