Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat

A MAROS

     
      
 
 
    A Maros forrása a Marosfõ közelében ered a Gyergyói- és a Görgényi-havasok találkozásánál, a Fekete-Rez csúcsa alatt, 1350 m magasságban. Tõle nem messze, mindössze pár kilométerre található az Olt forrása a Magas Bükk (1418 m) déli lejtõjén. Õket ketten együtt, mint testvérfolyókat szokták emlegetni. Ehhez a vidékhez kapcsolódik, s ugyancsak a folyók torkolatából ered a Maros és Olt legendája is. A Tarkõ hegy tündérének két szépséges leányának, az Oltnak és a Marosnak a története, akik folyóvízzé válnak, hogy a Fekete-tengerre számûzött édesapjukat megtalálják. Hiába az anyjuk kérése, külön utakon indultak útnak, a Maros szelíden, kerülõ utakon, az Olt pedig egyenesen, a sziklákon áttörve, míg a Duna testvérük mindkettõt keblére nem ölelte s továbbhömpölygette egészen a Fekete-tenger partjáig, hogy elvigyék Tarkõ üzenetét az urának.
  Erdély legnagyobb folyója (750-800 km között van a becslések szerint), a Maros, évszázadokon keresztül fontos közlekedési út volt. Az ókorban a neve Marisus volt, kelta eredetû, s valószínûleg szláv, bolgár-szláv közvetítéssel vették át õseink, de már a középkorban jelentõs szállítási útvonal volt. Elsõsorban sót szállítottak a belsõ erdélyi sóbányákból (Parajd, Dés, Torda, Marosújvár, Vízakna stb.) belsõ Magyarországra. A mohácsi vész után azonban a marosi kereskedelem visszaesik, mivel a magyarországi végállomások – Arad és Szeged – többnyire török uralom alá kerültek. Újabb fellendülése a Magyarország Habsburgok alatti egyesítése idején, a 18. században tapasztalható. E század végén a Hunyad és Fehér vármegyei Maros menti falvak lakosságának legnagyobb része hajózással foglalkozott. Végül a kereskedelem is felélénkült: a továbbra is elsõ számú só mellett fát, építkezési köveket és érceket is szállítottak a Maroson lefele, míg fölfelé leginkább az alföldi gabonát vitték. Az árral szembeni hajózás azonban lényegesen kisebb méretû volt, mivel vontatóállatok használatát felételezte, ami nehéz és igen költséges munka volt. A 19. század volt a marosi hajózás utolsó korszaka. A fellendülés a század elején is folytatódik: szinte valamennyi folyó menti település részt vesz a hajózásban, Zámon továbbra is „tutajgyár” mûködik, Déván sóraktár, Marosillyén, Bánpatakon (Banpotoc), Folton, Marosbrettyén, Burzsukon, Zámon, Gyalmáron (Gelmar) szállítási kirendeltségek, Solymoson pedig sóhivatal. A lakosság vagy a tutajozásban, vagy a tutajkészítésben tevékenykedik.
        A vasút kiépítése lesz a kegyelemdöfés a folyami szállítás évszázadainak. Nem tudott versenyezni a vasúti szállításokkal, s így 1872-ben leállt az évszázados folyamon való sószállítás A hajózás mégis folytatódott az elsõ világháborúig: fát, építõanyagokat, illetve gabonát szállítottak. Jóllehet folyamatos fejlesztési tervek születtek: utoljára 1914-ben fogadott el a budapesti országgyûlés olyan törvényt, mely a Maroson való hajózás fejlesztését biztosította.
    A világégés, majd az azt követõ Trianon azonban végleg keresztbe tettek a marosi hajózásnak. 
   Az elbeszélések szerint nem volt mindig hajózható a Maros, inkább hóolvadás után, mert akkor volt a víz mélysége megfelelõ.
    Érdekes lenne végigbarangolni a Maros mentén épült számos nemesi rezidenciakertet, kastélyt, egészen a Tiszába való torkolatáig. A különbözõ folyószakaszok és ezekhez köthetõ mellékfolyók mentén épültek ilyen kastélykertek. S nem csak a kilátásban való gyönyörködtetés végett volt hasznos a folyóközelség, hanem a vasutak megjelenéséig érdemi hasznot csak azok az erdõk hoztak, melyek a Maroshoz, vagy más folyóhoz közel voltak, másképp nagyobb mennyiségû fát nem lehetett szállítani. Így a tutajozásnak ebben is különös jelentõsége volt, hogy alapanyagot szállítsanak ezeknek a nemesi rezidenciáknak.

Sík Sándor

A MAROS FORRÁSA MELLŐL

Szürcsömnyi forrás! Milyen különös:
Egy szökkenet, s már patak lesz belõle,
Aztán folyó, aranyhíres Maros,
És Tisza anyánk lesz a temetõje.

Ha a csillanó kavicsok fölött
Eleresztenék egy papírhajócskát,
Hány kandi hallal, hány csupasz gyerek
Apró kezével játszana fogócskát!

Ha el nem akad szúrós köveken,
Sellõk száján ha rongyokra se mállik,
Eléri tán az áldott földeket
És ellebeg az otthonos Tiszáig.

Hátha egy könnyet ejtenék belé,
(Ha szülejére gondol, ilyen téved
Szemébe annak, aki messze jár)
Elérné vajon a tápai révet?

Bolondos játék! Ha oda is ér,
Arrafelé játszani rá nem érnek!
Könnyet meg, - csepp vizet a sok közé?
Ej, egy szerényke sóhajtással érd meg!

Hátha a kedves hargitai szél
Ölébe kapja s elhordja odáig,
Ahol pirul már a zöldpaprika
És ahol most a Tisza is virágzik.

Vagy nem is játék? Bölcsõdet anyád
Nem ott ringatta, nem õ-vel tanított
Kenyeret kérni, - mi után esengsz?
Bolondos szíved minek szomorítod?

Mit tudom én, hogy mit is akarok:
Úgy kapnám el a percet, hogy marasszam,
És mégis fel-felütöm a fejem
És hazafelé nézegetek lassan.

Alkonyatkor a gyergyói égen
Felhõkbõl a Dóm kettõs tornya épül,
És hallom a Tiszát. Mit tudom én,
Talán, hogy ittam a Tisza vizét.

Felhasznált bibliográfia:

CHIMICIU András: A verseny áldozata. Nyugati jelen, 2008. augusztus.
FEKETE Albert: Az erdélyi kertmûvészet. Maros menti kastélykertek. Mûvelõdés, Kolozsvár, 2007.

Témához kapcsolódó Erdély-programjaink