Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat
Ön a: Home / Morzsák erdélyi útjukhoz / Tájegységek, települések, műemlékek / / A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZ:

A GYULAFEHÉRVÁRI SZÉKESEGYHÁZ

A székesegyház története szoros összefüggésben van az erdélyi püspökség megalapításának és az egyházmegye megszervezésének a történetével. Így bizonyosnak vélik, hogy az elsõ székesegyház építését már a püspökség alapításakor megkezdték, 1009-ben, mikor a pápai legátus látogatásakor véglegesítette és jóváhagyta az egyházmegyék feloszlását.
 
Legkorábbi épületeit, a régi székesegyházat, annak keresztelõkápolnáját, illetve a tõle nyugatra álló esperesi templomot, a régészeti ásatások feltárásai és következtetései szerint a XI. század végére, Szent István korára keltezik. A korabeli magyar püspöki templomokhoz hasonlóan háromhajós ókeresztény bazilika stílusában épült templom volt. Innen maradt fenn a déli „fejedelmi” kapu lunettájának belsõ oldalán tátható Maiestas Domini oromzat-dombormû, s még mentettek át a fõhajó déli falába épített emberfejes faragványokat, lapos faragású párkány- és pillértöredékeket is. Ez az elsõ székesegyház — talán már Vata lázadásakor — rombolás áldozata lesz, vagy a gyorsan fejlõdõ egyházmegye tette indokolttá egy nagyobb székesegyház építését.

A XII-XIII. század fordulóján fellendülõ és élénk kapcsolatokkal rendelkezõ Magyarország több székesegyházat teljesen átépített, köztük a gyulafehérvárit is, melynek mintaként a burgundiai, közép-franciaországi és az elzászi templomok szolgáltak. Román kori félköríves stílust képvisel. Két nyugati toronnyal rendelkezett, háromhajós, kötött rendszerû bazilikával, melynek négyezeti  tornya, kereszthajója,  és négyzettel hosszított szentélye volt.

A fõszentély egyszerû félkörívvel záródott a szentélynégyszög mögött. A feltételezések szerint sík mennyezete volt. Ehhez már nem használták fel a régi bazilika alapjait, nagyobbra tervezték, de a liturgiák szakadatlan menetét megpróbálták a régi templom körbeépítésével fenntartani. A tatárok az 1241-ben kirabolták az épülõ katedrálist, ám az erõs, magas falak lerombolásával már nem veszõdtek. A helyreállítás alkalmával a korábbi szentélyt meghosszabbították, a tízszög felével záródó szentélyfej ablakait a korai gótikus mérmûvek legszebb erdélyi példáiként tartjuk számon. Akkortájt készül el a nyugati kapu is. Ám 1277-ben a püspökséget megtámadták a szebeni szászok, akik a székesegyházat sem kímélték. Ez épület befejezésével és a szász pusztítás nyomainak helyrehozásával bízta meg 1287-ben Péter erdélyi püspök az elzászi Saint Dié városából származó kõfaragót, Tyno fia Jánost: a négyezeti torony és a déli gádorfal helyreállításával. Ekkor készülhettek a hosszház nyugati pillérei is. A nyugati boltszakaszok egyikének zárókövén már XIV. századi püspök címere látható. Ekkor helyezték a nyugati kapu fölé a magas ablakot, a déli torony emeletei is ekkor készülhettek, illetve talán ekkor cserélték a déli mellékhajó rózsaablakát csúcsíves ablakra.

A XV. században Hunyadi János áldozott sokat a székesegyházra, két újabb szinttel magasítván déli tornyát. Õ építtette a díszes nyugati fõkaput, csúcsíves stílusban és a két torony közé épített erkélyt, melyet késõbb háromszögû oromfallal zártak le, s erre négy szobrot helyeztek. A nagy hadvezér ekkor hagyta meg, hogy õt is a templomba temessék el.

      1512-ben a katedrális északi portikuszát a humanista mûveltségû Lázói (Lászai) János kanonok kápolnává alakította át, benne dombormû-sorozattal (Madonna, bibliai, mitológiai és részben szenteket ábrázoló alakokkal), létrehozván az erdélyi korai reneszánsz építészet egyedi szépségû kápolnáját. A Lászay-kápolna és az északi kereszthajó közé Várday Ferenc püspök építtet egy róla elnevezett kápolnát, mely Szent Anna tiszteletére van szentelve, illetve az õ nevéhez fûzõdik a nyugati karzat felé épített díszlépcsõ is. 1542-ben a megözvegyült és a török által Budáról kitessékelt Izabella királyné rezidenciáját a szekularizált püspöki palotában rendezték be. Rövidesen pedig, János Zsigmond idején, a protestánsok kezére kerül, akik a fejedelem távollétét kihasználva, elfoglalták a templomot. A katolikusok véglegesen csak 1715-ben kapták vissza a székesegyházat. Az 1658-as török betörés alkalmával a belsõ berendezés teljesen megsemmisült, s vele együtt I. Rákóczi György és Bethlen Gábor díszes síremlékét is megrongálták. A helyreállításokat Apafi Mihály fejedelem vállalta és a Rákóczi-síremlék anyagból a 18. század elején Mártonffy püspök négy oltárt állíttatott fel.

        Izabella királynõ síremléke
 
 
János Zsigmond síremléke

            A székesegyház valóságos pantheonja volt az ide temetett jeles történelmi nagyságoknak. Itt találjuk Erdély legértékesebb történeti síremlékgyûjteményét: XIV. századi püspöki sírkõlapokat, XV-XVI. századi Hunyadi-tumbákat, Izabella királyné és János Zsigmond szarkofágjait, valamint Bocskai István, Martinuzzi Fráter György, Károlyi Zsuzsanna, Bethlen Gábor öccse, István, Báthori Endre és 11 erdélyi püspök síremlékét (Mártonffy György, Antalffy János, Sorger Gergely, Bajtay József, Manzador Piusz, Mártonfi József, Batthyány Ignác, Kovács Miklós, Vorbuchner Adolf, Márton Áron, Maczalik Gyõzõ ).

            A gyulafehérvári székesegyház a legépebben fennmaradt köyépkori magyar székesegyház, melynek a falai között felhalmozott, sokszor kegyetlenül megtizedelt mûvészeti, mûszaki vagy szellemi értékek mennyisége Erdély egyik legértékesebb, legnevezetesebb mûemlékévé teszik azt.

 

 

Felhasznált szakirodalom:

 

Weisz Attila: Száz erdélyi mûemlék. Utilitas Kiadó, Kolozsvár, 2007, 205­-209.

Lestyák Ferenc: Gyulafehérvár, az érseki székhely.