Főoldal  |   Ars poetica  |   Rólunk  |   Idegenvezetők  |   Webtérkép  | Kapcsolat
Ön a: Home / Morzsák erdélyi útjukhoz / Erdély népei / / A CIGÁNYOK:

A CIGÁNYOK

 Több hipotézis alakult ki arról, hogy a cigányok honnan származtathatóak. A kutatások zöme - lévén kevés írott forrás született - az alapszókincsükre, a nyelvtani szerkezet hasonlósága és a hangmegfelelés szabályszerûségeire irányultak. 

Vannak akik a cigányság elnevezését egyiptomi összefüggésekkel igazolják (gypsy-Egypt), mások szerint a Simon alapította gnosztikus szekta megnevezésébõl fakad (Atsigen), vagy a germán Atsiganoi kifejezést is szokták említeni, melynek jelentése érinthetetlenekre, tisztátalanokra, olyan emberekre utal, akikkel szemben kell kerülni a kapcsolatot.

Elsõ írott jelzés egy rusz szerzetes tollából fakad, aki 1100-ban jelzi, hogy Atsigani csoport érkezett az Athos szigetére.
       Az európai cigánycsoportok közül három fõ csoportot említenék. Elsõként a Kárpáti cigányok, melyek közül a legjelentõsebb az oláh cigányok csoportja, akik hosszú ideig éltek a Balkánon, román nyelvû csoportokkal, így nyelvükben elterjedtek a román eredetû szavak. Az Észak-Európai cigányok (szimtik, szimtók, manush) inkább az angolszász területekre jellemzõek, nyelvük leginkább germán szavakkal vannak teletûzdelve. A harmadik csoport, a kalók, kálék, megnevezésük egy spanyol eredetû szóból fakad, a chincale, melynek jelentése: fekete, s nyelvjárásaikat a spanyol határozza meg. Ez az utóbbi két csoport nem a Kárpát-medencén keresztül került Nyugat-Európába. Még Perzsiában, Észak-Szíriában, Egyiptomban, Örményországban és Dél-Kaukázusban élnek nagyobb számban cigányok, Európán kívül.

            Az írott források hiánya mellett a nyelvészek dolga sem egyszerû, ugyanis nem beszélhetünk Európában egységes cigány nyelvrõl. Így az egyes nyelvjárásokat összehasonlították, megkeresték az alapszókészletet és más nyelvekkel is összevetették.

Az ilyen kutatások a 18. században már elkezdõdtek. Vekerdi József, aki a keleti nyelvek kellõ ismerõje, ugyancsak megvizsgálta az alapszókincset (kb. 1200 szót és 800 tõszót), s megállapította, hogy feltûnõ a hasonlóság az indiai nyelvvel, és az óind szanszkrit nyelvvel, legalább fele indiai eredetû. Példaként említeném: búza, szõlõ, dió, káposzta, bika, juh, disznó, kakas, tej, túró, tojás, vaj, zsír, liszt, tetû, hangya, kígyó, féreg, bolha, táncol, játszik, énekel, hangzik. Hiányzanak a földmûvelés eszközeinek a nevei, a mezõgazdasági munkálatoknak a kifejezései és a vadászattal és halászattal kapcsolatos szavak is. A szanszkritban jelentõs ez a szókincs, tehát arra következtetnek a kutatók, hogy nem folytattak jelentõs mezõgazdasági tevékenységet, s halászattal, vadászattal sem foglalkoztak.

            Indoiráni eredetû szavak is vannak: alma, zab, fokhagyma, körte, méz, kecske, tök (örmény), répa (görög). A kézmûvességre vonatkozó szavaik óindiai eredetûek: szõ, fon (kurd), ezüst (rup), arany.

A társadalmi élet szavai is indiai eredetû: apa, anya, fivér, nõvér, anyós, após, võ, meny, lakodalom. Ami megint érdekes következtetésekre ad lehetõséget az a sógor, unoka, rokon kifejezések hiánya, mely arra utalhat, hogy nincsenek nagyobb társadalmi egységei a családnak. 

Az írott emlékek szerint 1000 után Indiából fokozatosan északra vonulnak, elérik Bengál és Kasmír környékét. Itt említenek 1071-ben egy dombák nevû népcsoportot, tõlük származtatják a cigányokat, akik leginkább hóhérsággal és dögeltakarítással foglalkoztak. Ez egy kaszton kívüli, lenézett csoport volt.  

    A vándorlást Kis-Ázsia fele folytatták, az örmények vidékére (mai Kelet-Törökország), ahol felvették a kereszténységet. Majd a Török-félszigeten keresztül érték el Európát, s a török hódítások taszítják nyugat fele. Már a 11. században megjelennek a germán iratokban, ahol több száz évig tartózkodtak, ezt második õshazának is tekintik. Ám 1498-ban Németországból, Freiburgból kiûzik õket, majd a 17-18. században újabb üldözéseket eszközölnek ellenük. Európa-szinten cigányellenes intézkedések figyelhetõek meg a 16. században. (Lengyelországban, Angliában – 1531-ben 20.000 cigány kivégzése, Franciaországban - Orleansból kiutasítják 1561-ban, Dániában, Spanyolországban). Majd folyamatosan több nyugat-európai ország amerikai és afrikai gyarmatokra toloncolja õket (franciaországi üldözés, 1802, Hollandiában is tervszerû intézkedések a 18. században, Poroszországban az 1880-as évekre eltûnnek). A délkelet-európai térségben tudnak nagyobb számban fennmaradni.

 

Magyarországra való betelepedés

 

Magyarország területére már a 11. században érkeztek csoportok, de jelentõsebb betelepedések a 14-15. században történnek. Fennmaradtak írásos említések is, ilyen pl. Zsigmond király oltalomlevele egy cigánykaraván számára. Ugyanakkor egyes feltételezések szerint Mátyás király fegyverkészítõi, kovácsai is cigányok voltak. Mikor az oszmán veszély eléri az országot, a lakosság pótlásaként menlevelek és befogadó levelek biztosítják számukra a szabad mozgást.

A Magyar Királyság a mohamedán törökök elõl menekült keresztényeknek tekintették,  más források szerint mint egyiptomi menekültekre, a fáraó népére tekintettek.

A 18. században Mária Terézia és II. József több rendeletet is hoz a letelepülésükre, s igyekszenek a cigánykérdést rendezni, ugyanis ekkor már nyilvánvalóvá válik az eltérõ kultúra, életrend. Ellenzik a vándorló életmódot, ezért a letelepítési kísérlet, így a falvak határában jelölnek ki telepeket. Az addig vándormesterségbõl élõ kézmûvesek megélhetõségi lehetõségei is átalakultak. Ugyanis a edényjavítás, fémmunkák, késélezés, teknõvájás megkövetelte a folyamatos helyváltoztatást. Így kovácsmûhelyekben és a szabadságharc idején, mint fegyverjavítók, ágyúöntõk, tábori muzsikusok szolgáltak, mely többek között az országos verbuválást  segítette.

Mária Teréziát követõen, fia, II. József folytatta az erõszakos asszimilációjukat. Drasztikus intézkedéseket rendelt el ellenük. A cigányok etnikai identitástudatuknak az elfojtása érdekében nem engedte, hogy egymás között házasodjanak. A cigánygyerekeket pedig elvették családjuktól és a szocializáció érdekében más családnál nevelték tovább. Megtiltották továbbá a vándorlást, a vásárra járást, a koldulást és a zenészek számát is korlátozták.

 A 19. századtól bekerülnek a nemzetépítés gyakorlatába, s elkezdõdnek a cigánykutatások.

 

Az erdélyi cigányok egyik csoportja: gáborok

                                                                                           

A gáborok, gábor-cigányok, vagy kalapos gáborok többnyire a Nyárád menti falvakban, Marosvásárhelyen és környékén élnek, de Erdély szerte megtalálhatóak. Elnevezésüket állítólag Bethlen Gábor fejedelmünktõl kapták. Széles karimájú fekete kalapjaik és hatalmas bajuszuk elmaradhatatlanok. Hagyományaikat és nyelvükhöz szigorúan õrzik, s annak ellenére, hogy tudnak magyarul, románul és cigányul is, nem házasodnak még csak más romákkal sem. Jómódúak, tipikus foglalkozásuk a tetõfedés és egyéb bádogos munkák, napjainkban viszont a kereskedelem is elég elterjedt körükben. Átjárnak Magyarországra, de akár nyugatabbra is kereskedni. Sokat utaznak, mégis szoros kapcsolatot ápolnak a családdal. A jelentõs társadalmi eseményekre hazatérnek. De sokszor az esküvõket télen tartják, mert ekkor térnek haza a legtöbben az utazók közül.

            Egyes források szerint az eredetileg Havasalföldi cigányok kelderás törzséhez tartoznak , mások szerint a gáborok eredetileg szombatosok, illetve zsidó származású „jenisek” voltak.      

          A férfiak öltözködési szokásaihoz tartozik a széles karimájú fekete kalap, bõ fekete nadrág, fekete zakó, alatta ing. Az idõsebbek gyakran viselnek ezüstgombos apáról fiúra szálló lájbit és ezüst zsebórát. Leggyakrabban zárt, fekete cipõt hordanak.  A fiúk 10 éves koruk körül kapják meg az elsõ kalapjukat. Marosvásárhelyi adatközlõ szerint zsidóktól vették át, ahogy a kereskedést is, ezért zsidókalapnak is nevezik.     
    A nõk feketét csak akkor viselnek, ha gyászolnak, egyébként a viseletük színes, mintás blúz, rakott, színes selyemszoknya, a szoknyával egyezõ mintájú rakott kötény. Az asszonyok fejkendõt is viselnek. A kislányok hajába piros szalagot fonnak be. Õk 9-10 éves korukig egészen más ruhában is járhatnak, mint a felnõtt asszonyok, ettõl a kortól kezdve azonban már elvárják tõlük a felnõtt viseletet. A szoknya alapszíne 24-25 éves korig világos (fehér, drapp, piros), 25 és 60 éves koruk között ezeken kívül viselhetnek zöldes és lilás szoknyát is. Kék és barna színû szoknyát az idõsebbek viselnek. Az adatközlõk szerint egy jómódú, de nem túl gazdag gábor-asszonynak 8-10 rend ruhája van, aminek a jórészét kelengyeként kapja.
    A marosvásárhelyi adventista gábor-asszonyok szombaton a templomba kissé megváltoztatott viselettel mennek: fejkendõjüket elöl kötik meg, nem hátul, sokan színes blúz helyett fehéret vesznek fel ilyenkor.  
    A marosvásárhely környéki cigányok zöme adventista, mely jelentõs hatással van életvitelükre, pl.nem isznak alkoholt, nem szivaraznak (elméletileg, mely nem mindig van teljes mértékig gyakorlatban is alkalmazva). Minden szombatra alaposan felkészülnek, csütörtökönként és pénteken nagymosást rendeznek, kitakarítják a házat és ebédet készítenek szombatra. Érdekes a XXI. században megfigyelni a testfelfogásukat, mely mosási szokásaikra vetül ki. A testük egyrészt horizontálisan alsó- és felsõtestre különül, de oly mértékben, hogy mosáskor nem kerülnek a két különbözõ testtáj ruházati darabjai egy mosóvízbe. Másrészt a testnek a külsõ és belsõ része is élesen elkülönül, így a törülközõ, és az abrosz ugyancsak nem kerül összemosásra.

A ruhának fontos jelentõséget tulajdonítanak, a széles karimájú kalap, mint a gáborok védjegyeként értelmezõdik. A ruha, mint az identitás talán legerõsebb külsõ megnyilvánulása. Az ezüst presztízstárgyak gyûjtését is etnikai önazonosságuknak tekintik.