Home  |   Ars poetica  |   Magunkról  |   Csapatunk  |   Web térkép  |   Kapcsolat



Faluturizmus Erdélyben - további részletekadvertisment
Idegenvezetés Kolozsváron-további részletekadvertisment


A PESTIS


                 „A pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják."-írja találóan Alber Camus A pestis című munkájában. A pestist, avagy a „Fekete Halált“ a Yerisina (korábban Pasteurella) pestisként elnevezett baktérium okozza, mely a világ legszívósabb és legveszélyesebb élőlényeinek egyike.

Ez a baktérium különféle rágcsálók, leginkább patkányfélék vérében él, s időnként, máig tisztázatlan okokból elszaporodik, megöli a gazdaállatot, majd legyek vagy bolhák segítségével terjedve járványokat okoz. A pestis több nagy hulláma között a legnagyobb a Fekete Halál volt, mely 1346-ban érte el a Krímet. 

Egy kortárs krónikás, Gabriel de Mussis számolt be arról, hogy a tatár seregek Kaffa (Feodosia) ostromakor pestises hullákat katapultáltak, ekképpen alkalmazva a történelem első biológiai fegyverét. Az elkövetkezendő 400 évben a pestis újra és újra lecsapott, többek között az 1710-es években az Osztrák Birodalomban, véget vetve a Rákóczi-szabadságharcnak is. 
 
Miközben egész Európát sokkolta, a járványnak pozitív hatásai is voltak: ösztönzően hatott az orvostudomány fejlődésére, a nemzeti tudományos nyelvek kialakulásának adott lökést. A gyilkos kórtól való félelem, illetve a pestis rémétől való megszabadulás vágya  elsőrangú műalkotások létrejöttét eredményezte az európai művészetben.
Bár a járványok kórokozói szinte egytől-egyig állati eredetűek, maguk az epidémiák az ember világának teremtményei. Ahhoz ugyanis, hogy egy járvány kialakulhasson, meghatározott népsűrűség, népességszám és a kommunikáció olyan, csupán a fejlettebb társadalmakra jellemző formái szükségesek, mint a kereskedelem, a közlekedés, a népmozgás vagy éppen a hadjáratok. Hiszen a kórokozóknak hordozókra van szükségük, olyan eszközökre, amelyek segítségével egyik helyről, egyik egyedről, egyik népcsoportról a másikra juthatnak. Ezért mondhatjuk el azt is, hogy a járványok egyidősek az emberi történelemmel, az emberi civilizációval, vagyis az epidémiák nem szörnyű balesetek, hanem a civilizáció szükségszerű következményei.
 
A temesvári Szentháromság-szobor

  A 14. században támadó, minden korábbinál pusztítóbb pestisjárvány kórokozója a Fekete-tenger vidékéről, háborúk következtében, ám kereskedelmi hajókon került kontinensünkre. Azt mondhatnók, Európát éppen fejlettsége tette alkalmassá arra, hogy egy pestishez hasonló világjárvány áldozatává váljék, és néhány esztendőn belül rettenetes árat fizessen fejlettségért. Kontinensünk a 14. századi pestis-járvány első hulláma alatt valószínűleg lakosságának egyharmadát vesztette el. Minél elmaradottabb volt azután egy terület, minél kisebb volt a népsűrűsége, minél primitívebb kommunikációs hálózata, annál nagyobb biztonságban érezhette magát az epidémiával szemben.

A járvány azonban – s megint csak éppen azért, mert fejlett kultúrájú vidékeken dühöngött – nem csak pusztítani, hanem különös módon építeni, gazdagítani is képes volt. Hiszen a pestis nem csupán a társadalmakat, a gazdasági életet, a tulajdonviszonyokat alakította át egyszerűen azért, mert felértékelte a munkaerőt, megnövelte az életben maradottak vagyonát, sokhelyütt felszabadította a jobbágyokat, hanem az élet szinte minden területén kifejtette hatását. A korábban intézményesült vallási formákat a rettentő sokkhatás és a nyomában feltámadó szüntelen rettegés átformálta, a kereszténység egyénibb, szenvedélyesebb, bűnbánóbb és extatikusabb vallássá változott.
 A kolozsvári Szent Péter templom mellett található Szetháromság-szobor
 A fekete halál hatására a művészetben új, komorabb és szorongatóbb ábrázolásmódok, különös jellemző témák – például a dance macabre, a haláltánc témája – jelentek meg. A velencei Santa Maria della Salute az 1630-ban Velencében dúló pestisjárványnak köszönheti létét, de  nem ez az első vagy az egyetlen olyan templom, amelynek építése konkrétan valamelyik nagy pestisjárvánnyal függ össze, hiszen még Velencében is találunk erre korábbi példát, nevezetesen a Giudecca szigeten található Redentore, azaz Megváltó-templomot, Andrea Palladio alkotását, amely annak az 1575—77 között dúló hatalmas velencei pestisjárványnak az emlékét őrzi, amely kortársi beszámolók szerint legalább ötvenezer áldozatot szedett a városban. Persze Közép-Európából, sőt, akár Magyarországról is számos további példát említhetnénk, elég itt talán két ismert XVIII. századi emlékre, a Borromei Szent Károly tiszteletére emelt bécsi Karlskirchére, vagy a pesti Rókus-kápolnára gondolnunk. Nem véletlen, hogy mindegyik egy-egy olyan szent nevét viseli, akiknek az alakja szorosan összefonódott a pestis fogalmával.
Bár a Fekete Halálként emlegetett gyilkos kór könyörtelen pusztításairól a korabeli krónikák is részletesen beszámolnak, az említett fogadalmi templomok és kápolnák, továbbá a szinte minden nagyobb településen megtalálható pestis-, illetve Mária-oszlopok, vagy a Szentháromságot és a különböző pestisszenteket ábrázoló szobrok és oltárképek önmagukban is jól érzékeltetik, milyen mély és maradandó nyomot hagyott ez a járvány az európai emberek emlékezetében. Az öreg kontinens népességét megtizedelő nagy XVI—XVII. századi járványok a manierizmus, illetve a barokk időszakával estek egybe, érthető ezek után, miért éppen ekkor alakult ki a képzőművészetben a pestishez fűződő ábrázolások több új típusa is. Ezek az alkotások túlnyomórészt a vallásos művészet tárgykörébe tartoznak, amely nem utolsósorban az adott kor emberének a pestissel szembeni kiszolgáltatottságával, illetve a barokk szentkultusz látványos térhódításával magyarázható. Ne feledjük, hogy a pestist a korabeli egyház, de lényegében a laikusok többsége is Isten büntetésének tekintette.
Jellemző például, hogy Nicolas Poussin (1594—1665) a francia származású, de élete legjavát Rómában töltő festő, az 1630-as nagy pestisjárvány idején, amely az Örök Városban is komoly pusztításokat okozott, nem az aktuális eseményeket örökítette meg, hanem egy emlékezetes ószövetségi járványról, az asdódi pestisről festett képet a szicíliai műgyűjtő, Fabrizio Valguarnera számára.

Nicolas Poussin: Az asdódi pestis
1630, Musée du Louvre, Párizs

Carlo Coppola: Az 1656-os nápolyi pestis
Princeton University Art Museum

A XVII. század derekán készült a Nápolyban működő Carlo Coppola nyers modorban megfestett, sötét tónusú műve is, amely megrázó képet tár elénk az 1656-os pestis könyörtelen pusztításairól.
A városok és falvak lakossága csak a csodákban, Isten könyörületességében, Mária és a különböző szentek közbenjárásában bizakodhatott. Ezt tükrözi egyébként a témával kapcsolatos XVII—XVIII. századi műalkotások többsége, így például Antonio Vaccaro egy 1730-ban festett olajvázlata is, amelyen Szent Rókus, Szent Sebestyén és Xavéri Szent Ferenc fohászkodnak a felhőkön trónoló, gyermekét szoptató Madonnához, hogy segítsen elűzni a pestist a Nápoly melletti kisvárosból, Mariglianóból. A városért könyörgő alakok közül Szent Rókus, vagy a kezében a pestis nyilait tartó Szent Sebestyén a legismertebb pestisszentek közé tartoztak, a csupán 1622-ben kanonizált jezsuita szent, Xavéri Szent Ferenc (1506—1552) azonban új szereplőként jelent meg a pestissel kapcsolatos barokk ábrázolásokon.
 
 

Az orvostudomány a sorozatos kudarcok hatására szintén új utak keresésére kényszerült, ugyanakkor a járvány-sújtotta városokban felértékelődött az orvos szerepe is, társadalmi rangja pedig emelkedett. Ráadásul a tanácsadókat, a járványügyi rendeleteket, hogy igazán sok emberhez juthassanak el, egyre inkább nemzeti nyelven kezdték terjeszteni, így a nemzeti orvosi és tudományos nyelvek kialakulásához is jelentősen hozzájárult ez a szörnyű betegség. Mivel viszont a járvány elleni védekezés fő eszköze ekkoriban a karantén, a vesztegzár intézménye, a hügiéné felé tett első néhány lépés, az életmód és életrend, illetve a temetkezések szabályozása volt. A pestisdoktor jellegzetes ruhája a higiéniát szolgálta. Az öltözék legijesztőbb darabjának egy madár csőrét formázó, a szemnyílást üveggel fedő álarc számított, melyben fertőtlenítő hatásúnak gondolt balzsamokat, gyógyfüveket helyeztek. A ruházat szinte hermetikusan elzárta a pestisdoktor testét a külvilágtól. E nem hétköznapi védőöltözéknek köszönhető, hogy Nostradamus - noha egész Franciaországot bejárta pestisdoktorként - nem fertőződött meg és így a későbbiekben megírhatta legendássá váló jövendöléseit.  

A pestis ezen túl befolyásolta az irodalmat – gondoljunk csak Boccaccio Dekameronjára, mely éppen egy pestis elől vidékre menekült városi társaság bemutatásával indul – a drámairodalmat (például az Akárki típusú játékok inspirálásával), a költészetet, sőt, állítólag a zenét is.
A Fekete Halál hatásai és következményei szerteágazók és sokirányúak.

A démoni ragály: a pestis című vándorkiállítás ezt az összetett jelenséget, a betegségről szóló különféle magyarázatokat, értelmezéseket, a pestisjárványok hatását, szellemi, mentalitásbeli következményeit, a félelmet és reményt, a kétségbeesést és küzdelmet kívánja a látogató elé tárni a

A budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (2008-ban a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium által nívódíjjal kitüntetett) vándorkiállítása a pestis több évszázados történetét mutatja be. Első helyszínén, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban 2009. október 16. - november 21. között volt látható, jelenleg a  székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban január 16 lesz megtekinthető, majd a sepsiszentgyörgyiek január 22–február 26. között, a csíkszeredaiak március 4–április 10. között, a marosvásárhelyiek pedig április 16–május 22. között nézhetik meg a tárlat anyagát.

 
 Forrás:
Magyar László András, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatójának megnyítóbeszéde a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban.
 
Németh István: Művészet a pestis árnyékában. Ponticulus Hungaricus  X. évfolyam 7—8. szám • 2006. július—augusztus.