Beszterce közelében (16 km-re délnyugatra), meredek dombok közt épült a harinai családi alapítású bencés monostortemplom, ma evangélikus templom. Harina temploma a középkori Magyarország családi alapítású monostorainak legkorábbi példái közé tartozik.

Harina (románul Herina, németül Münzdorf, szász nyelvjárásban Minzdref) kisközség az egykori Beszterce-Naszód vármegye besenyői járásában. Magyar és román nevének eredete tisztázatlan. Német neve a „szerzetes” jelentésű Mönch szóból eredt. Írott történeti névalakjai: Herina (1246), Herena (1282), Harena (1341), Harynna (1503),Müntzdorf (1806).

A határleírás szerint nem lehetetlen, hogy Harina csakugyan a kérdéses területhez tartozott, de a faluról vagy a monostorról az oklevélben nem esik szó. Harina 1395–ben királyi birtok, amelyet Zsigmond a püspöktől Kecskés váráért kapott cserébe.  A király 1402–ben Harinát tartozékaival Somkereki Antalnak és Jánosnak, majd 1411–ben Farkas Tamásnak adományozta. A Farkas család évszázadokon keresztül Harina földesura maradt. Minthogy a család a Kacsics nemzetségből származott, elképzelhető, hogy a nemzetség régi birtoklása szerepet játszott Zsigmond adományában.  Mai ismereteink tehát támogatják annak valószínűségét, hogy a harinai monostort valóban Simon bán alapította, s a hűtlenség bűnében elmarasztalt Kacsics nemzetségbeli főúr harinai birtokát szerezte meg 1228 és 1246 között az erdélyi püspök, akitől majdnem két évszázad múltán ismét az alapító nemzetségből származó Farkas családra szállott új adományként. Ez esetben a harinai monostor a 13. század elején épülhetett, s régiességét a művészeti központoktól való távolsága magyarázza.

A templom délnyugatról

Szent Péter tiszteletére szentelt temploma tiszta román kori stíluselemeket hordoz magán. Eredetileg bencés apátság lehetett, a tatárjárás után a település plébániatemploma volt. Építőanyaga legnagyobbrészt tégla, de a torony sisakja eredetileg kőből faragták.

A főhajó a nyugati karzat felé

A templom nyugati kapuja

Ikerablak a templom nyugati kapuja fölött

 A mellékszentélyek apszisa kívülről a fal szintjével egyenesen, belülről félkörívesen záródnak (bizánci jellegű megoldás). Oldalhajóit elválasztó árkádjai körívesek, ablakai is. A pilléreken nyugvó és szokatlanul magasra nyúló oldalfalai az oldalhajók fedélzete fölé nyúlnak és köríves ablakai révén világítják meg a főhajót. A hajókat elválasztó, árkádokat alátámasztó három pár pillér páronként más és más, az első pár nyolcszögletes, a második hengeres, a szentély felöli négyzetes alapú. Belül a tornyok földszintje a mellékhajókhoz csatlakozik. A főszentély emelt, alatta altemplomszerű kripta húzódik. A hajók lapos mennyezetűek, és szokatlanul magasak. A szentély északi falán szentségtartófülke maradványa látható.  Szentségfülkéje már gótikus kori. 1270-ből származó keresztelőmedencéjének domborműve egy lovat ábrázol és indákkal díszített. Ezt most a Bruckenthal Múzeum őrzi. A XVI. századi párkánytöredékek csak fényképen maradtak fenn; ezek már reneszánsz hatást mutatnak.  Nyugati homlokzatán, a mellékhajók folytatásaként, két ikerablakos torony emelkedik. A tornyokat eredetileg kősisakos csúcs zárta le. A déli tornyot újjáépítették, mert a XIX. században leomlott, részben a homlokzatot is magával rántva. 1890-re készült el, de az eredeti művészi kőfaragványokat már nem újították fel. 

A templom délkeletről

Külsején az ikerablakokkal áttört, kéttornyú nyugati homlokzat uralkodik. Nem kevésbé monumentálisak a keskeny, félköríves résablaksorokkal egyszerűen tagolt bazilikális oldalnézetek.   A templom mellett állott egykor a kolostorépület. A két világháború között látható volt még pincéje és annak falában a pálcaműves gótikus ajtókeret másodlagos elhelyezésben. Légifotók alapján az utóbbi időkben sikerült megtalálni a kolostor helyét a templomtól É-ra. A dunántúli bencés építőműhely templomaival hozzák rokonságba, többek között az esztergomi Szent István-templommal, a lébényivel és az ákosival, ami korának meghatározását is megerősíti.

Forrás:

Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. Gyulafehérvár. 2000. 

Dr. Mátyás Zsigmond: Utazások Erdélyben. Panoráma, 1977.

Miski György: Erdély – demográfiai és statisztikai adattár. Erdélyi és Erdélyen kívüli települések ismertetése. Arcanum CD. 2001.